Nők, nektek mennyire fontos, hogy legyen saját gyerek?

Bár még egyáltalán nem aktuális számomra a gyerekvállalás kérdése, már egészen gyerekkoromtól kezdve tudom, hogy ha választanom kéne aközött, hogy szüljek egy gyereket vagy lőjenek fejbe, röhögve szemeznék a puskacsővel, és ennek több oka is van.

1. Aromantikus aszexuális vagyok. Tudom, mai világban már bárki magára aggathat bármilyen jelzőt, azonban elég régóta tudom magamról, hogy taszít a szexualitás, egyik nemre sem "gerjedek be", maszturbálni sem gyakran szoktam, emellett szerelmes sem voltam még soha (még csak rajongani sem rajongtam senkiért). Tehát legyetek szívesek visszafogni magatokat ezen a téren, sajnos vagy sem, de ezt dobta a gép, nem én kértem, hogy ezzel az "extrával" szülessek. Az indentitásomat teljes mértékben valósnak érzem, nem kérek azokból a szentbeszédekből, hogy még biztos "nem volt részem egy jó dugásban", illetve "nem találtam rá az igazira" és egyéb marhaságok. :D Sokszor megkaptam már ezt az életem során, úgyhogy lépjen túl rajta mindenki, könyörgöm. Aki pedig mégis kényszeres módon szeretne valamilyen módon megtéríteni, azt alássan kérem, hogy tartózkodjon a privát levelek küldözgetésétől, felesleges időpocsékolás. :) Ha javasolhatom, igyatok levélírás helyett egy pohár vizet, fontos a hidratáció. ;)

Most, hogy ezt megbeszéltük, jöjjön a következő pont.

2. Ez már kicsit összetettebb probléma, mint az első pontban taglaltak. Lévén, hogy aromantikus vagyok, számomra egy normális értelemben vett kapcsolat alapjaiban véve lehetetlen, s hiába vannak az ún. "queer-plátói kapcsolatok", nem az én világom. Tulajdonképpen két barát (nemtől függetlenül) összeköltözik, de ennyi. Ebbe a "kapcsolatba" pedig még adoptálni is szörnyű lennd, ha jobban belegondol az ember. Szegény gyerek mit lát otthon? Anyu és apu között (már ha ellenkező neműek "jönnek össze") semmi intimitás nincs, élnek egymás mellett, mint hal a vízben és ennyi. Hiába, szüksége van egy gyereknek arra, hogy lássa, a szülei szeretik egymást, mert ez nyújt biztonságérzetet nekik elsősorban. Emellett pedig úgy gondolom, tudat alatt rögzülne nála a látott minta, s ő sem tudna azután egyik kapcsolatában sem úgy funkcionálni, mint ahogy eredetileg képes lenne rá.

3. Nem vagyok társasági ember, természetesen vannak barátaim, azonban hosszútávon nem viselem jól, ha nincs legalább pár olyan órám, amit egyedül tölthetek el a gondolataimmal, olvasással, zenehallgatással vagy akár tanulással, sporttal, takarítással, rendrakással... Sokszor belegondoltam már abba, mi lenne, ha valamilyen csoda folytán gyerekem születne (amire maximum úgy látok esélyt, hogy egy kiéhezett szexuális ragadozó gumi nélkül megerőszakol, és nem hat az esemény utáni tabletta vagy itt is betiltják az abortuszt /amit még elképzelhetőnek is tartok sajnos, lásd USA néhány tagállamát/, vagy parthenogenezissel /szűznemzéssel/ termékenyülök meg, de szerencsére még nem datáltak humán esetet, szóval ez a lehetőség kilőve), csak még jobban tönkremennék idegileg, és pár hónap után vagy magamat, vagy a gyereket fújtanám egy kád vízbe... Na igen, és nost jöjjön az egyik legfőbb ok, amiért akár törvényesen is eltilthatnának a gyerekvállalástól...

4. Idegileg nagyon labilis vagyok, borderline személyiségzavarban szenvedek, elég súlyos tünetekkel, mint az elharapózott depresszióm, nagymértékű szorongásom, valamint a folyamatos hangulatingadozások, felelősségtudat teljes hiánya, öngyilkosságra való erős hajlam és a dühkitöréseim, melyek hevében török-zúzok, és nem is igazán lehet leállítani; nagyon manipulatív vagyok, habár nem tudatosan, emellé rendkívül türelmetlen. A barátaim tudják rólam, hogy nehéz eset vagyok, és én is próbálkozom visszafogni magam, de sokszor ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy mi van, ha csak szánalomból vannak velem, és el akarnak hagyni, vagy megfújtom őket a ragaszkodásommal, és ilyenkor vagy rájuk akaszkodom és mindent megteszek azért, hogy ne hagyjanak el, vagy eltávolodom tőlük egy időre, ismét csak azért, hogy ne hagyjanak el... Szerintetek milyen lenne az a gyerek felnőtt korára? Biztosan állíthatom, hogy vagy érzéketlen szociopata, vagy ugyanolyan borderline személyiségzavaros lenne, mint én, egyszerűbben fogalmazva egy érzelmileg nyomorék ember. Magamból kiindulva, vagy alkoholhoz és cigihez, meg egyéb illegális drogokba menekülne, mint én, vagy szórná a pénzt, mint én, vagy megölné magát, vagy ami a legvalószínűbb, hogy lelépne és megszakítana velem minden kapcsolatot. A barátokkal még megbirkózom, velük elég a héten párszor összefutni néhány órára, azonban egy gyerek... Gyakran még én sem viselem el magam, nemhogy egy olyan személy, aki ki van szolgáltatva számomra, és életének első (és legmeghatározóbb részét), velem, egy borderessel kéne töltenie. :D Jobb, hogyha nem szúrok el még egy életet a sajátomon kívül, s néha azon filózom, miért kellett pont anyámnak gyereket vállalnia, mert ezzel kilenc (!) életet tett tönkre (ő is borderes, ezért is látom jobbnak, ha az ő hibájából okulva még csak gyerekeknek a közelébe sem megyek. Nem kell még több elcs*szett ember a világba.).