Élhetek teljese mértékben boldogan nők nélkül is?

Hogy is mondjam... Megpróbáltam elérni, hogy legyen párkapcsolatom, de nagyon hosszú lenne leírni azt, hogy miért nem ment.

Dióhéjban csak annyi, hogy borzasztó kevés volt az önbizalmam mindig is, és annyira az objektív szemlélője voltam mindig a dolgoknak ahelyett, hogy átéltem volna az eseményeket, én mindig csak megfigyeltem és elemeztem. Mindenki másnak ment, ha nem is egy csettintésre, de végül azért sikerrel járt.

Már a külsőre is fogtam, de a hiba mégsem ott van úgy gondolom. Nem vagyok a 10/10-es pasi, de hát azokból kevés van, butaság volna hozzájuk mérnem magam. Amolyan átlagosan jóképűnek tartom magam, vagyis tetszettem már nagyon szép lánynak is, de természetesen elszúrtam. Nem, a gond sokkal inkább a szégyenlős viselkedésemben, nagyon visszahúzódó természetemben van, amiből nem tud kihúzni senki. Sem sport, sem más elért sikerek.

Eddig úgy mindig bennem volt, hogy de jó volna egy barátnő, magányos estéimen de jó volna hozzábújni valakihez. Lássuk be, kevés olyan 20 év körüli ember van, akinek nincs igénye ilyesmire.

Most, hogy látom, hogy nem megy, már elhessegetem a ilyesféle gondolatokat, elmagyarázom magamnak, hogy mi miért történt, mi hol veszett el. Egyetlen pontban vagyok hibás, mégpedig abban, hogy nem nem űzöm a csajozást kicsit komolyabban, és nem vagyok túlzottan nagy társasági ember, de ugye aki félénkebb típus az ezeknek nem éppen felel meg.

A jó oldala, amivel próbálom magam nyugtatni tehát az, hogy "mindenre" van pénzem, időm, még tanulok így nem kizárt az sem, hogy nem lesz egy nyomorúságos életem (a nők hiányát leszámítva).