Rezzenéstelen arccal nézem a falat. Az elmém összeomlott, a lelkem szilánkokra tört, és a szívem már megfeketedett vért okád. Túl régóta csinálom, és nem látom az út végét. Mit tegyek?

Szimpatikusnak tűnsz...talán bölcsész vagy?

Miért nem írsz verset, novellát? Sztem menne. Persze akkor még mélyebbre süllyednél, de maradna nyomod az utókornak.

Első csalódás? Ha igen, minél gyorsabban lábalj ki belőle, mert értelme nem sok van. Ha nem az első, akkor magad is tudod, hogy kár szenvedni, csak nem akarod abbahagyni. Hát akard. Én lány vagyok és ha egy nőnek sikerül ép ésszel felfogni egy csalódást, akkor a férfiaknak ez gyerekjáték kéne, hogy legyen...

Amúgy ilyen helyzetben nem azt kell hangoztatni és nem azon kell gondolkozni, hogy mennyire szerencsétlen vagy, milyen szomorú és elkeseredett. Ezek csak mégjobban elszívják az energiádat és még rosszabbul érzed majd magad.

Minden negatív gondolatot felejts el. Tudom jól, hogy azok, akik csalódtak sportot űznek az önsajnálatból. Volt idő, mikor én is ezt csináltam. Haj de rossz nélküle, nem vagyok elég jó, stb. Soha nem lesz senkim. Aztán felébredtem és rájöttem milyen ostoba vagyok. Egy ember sem ér ennyit. Élni kell tovább, nem kell elfelejteni, csak ne gondolj rá betegesen. És akkor vége lesz.

De majom az első hozzászóló... De talán igaza van. Abban, hogy az élet megy tovább. Ha kijött az utolsó csepp fekete vér is, akkor nincs mese, vége az önsajnálatnak. Új lap, új élet...

„Ha az ember bajba jut, gondolni se szabad másra, csak mindig arra az egyre, hogy igenis van kiút. Akkor a legsötétebb lyuk feneke is ugródeszkává változik, amirõl dobbantva olyan magasra rúghatja fel magát, hogy a felhõkbe veri a fejét. Te csak mindig oda összpontosíts, arra a kis karikára, ami a kút fenekérõl is látszik az égbõl. Valami kicsike mindig látszik az égbõl, amit nézhet az ember, úgyhogy soha ne nézz lefelé, mindig csak fölfelé, föl az égre, és meglásd, már repülünk is!” (Fatima Mernissi)