Miért él még mindig az a sztereotípia, hogy akinek huszonévesen nem volt még senkije azzal valami gond van, nem lesz jó az ágyban és nem tudja, hogy mit kell csinálni egy párkapcsolatban?

Ezeket a címkéket amiket hallok, olvasok sértőnek találom. Világéletemben úgy gondoltam, hogy egy párkapcsolat úgy a jó, ha nem egyoldalú, a két fél különlegesnek találja egymást, testileg-lelkileg kívánják egymást és nem kényszerből van együtt az egyik a másikkal. Férfiként én mindig ilyen nőt kerestem, csak nem találtam még meg.

Na most tételezzük fel összejöttem volna kényszerből valakivel mennyire lennék előrébb? Ettől most a tapasztalt, király, menő csávó jelzőt kapnám a béna szűz pojáca helyett? Mert lett volna egy pár ilyen esélyem, de mivel nem tetszett és nem akartam kihasználni ezért inkább vagy hagytam vagy csak barátságként folytattam tovább.

Voltak szüleim, jártam iskolában, vannak barátaim, nem elzárva éltem le az életemet tehát én úgy érzem, hogy a párkapcsolat se egy atomfizika ahol egy rendes párkapcsolatnál legalább 4-5 elfogyasztott ex kell. Hanem, ha megvan a kellő vonzalom, szeretet egymás között akkor nem hinném, hogy ex hiány miatt gond lenne. Nem akartam ilyen sokáig egyedűl maradni, egyszerűen így alakult az életem.