Szerintetek mi a legjobb hozzáállás egy depressziós emberhez? Mit tehet ilyenkor a partner, a környezet?

Az, hogy szedje össze magát, semmit sem ér, mert pont a problémája, hogy nem tudja összeszedni magát.

Szerintem ki kéne mozdítani az illetőt, elvinni valamerre kikapcsolódni, elterelni a gondolatait.

Semmi különös. Én ha megkedvelek egy depressziós lányt, ugyanúgy bánok vele, mint egy nem depresszióssal.

Beszélgetek és barátkozom vele.

Itt csak az a kérdés, hogy Ő fogékony e a barátkozásra. Ha igen, akkor semmi gond. Ha elzárkózik mindenki elől, akkor a Jóisten sem tud vele mit kezdeni.

El lehet küldeni pszichológushoz (nem pszichiáterhez, az csak gyógyszerekkel tömné- amik nagy része, minő irónia, a szedés első pár hónapjaiban depressziós mellékhatásokat okoz :D). A depresszió gyógyítható, de szakember szükséges hozzá, egyedül nem megy.

Egyébként ez a legjobb hozzáállás szerintem. Elfogadni, hogy beteg, biztatni és támogatni a gyógyulás útján, megértőnek lenni és kellő rezonanciával reagálni a hangulataira és a szavaira, hogy esetleg ha mélyebbre süllyedne, akkor egyből tudj lépni.

Nem mindegy, hogy valós, kinikailag diagnosztizált depresszióról beszélünk, vagy arról a jelenségről, hogy manapság minden második ember "depressziós"nak titulálja magát, miközben semmilyen mentális betegsége nincs, csak épp szomorú, kedvtelen, motiválatlan, stb.

Az utóbbi réteg valóban csak hisztizik, egy rendkívül súlyos betegség mögé bújik, miközben valójában csak lusta tenni a céljaiért vagy nincs motivációja - ez valóban megkeseríti az életminőséget, de köze nincs a depresszióhoz.

Ha valaki tényleg depressziós, annak pszichoterápiára és gyakran pszichiáterrel való együttes kezelésre van szüksége (ezt akkor, ha a depresszió neurológiai eredetű, mert olyankor nem fog gyógyszer nélkül menni), ebben támogatni kell természetesen.

De azt, ha valaki csak sajnáltatja magát és úszik az önsajnálatban ahelyett, hogy kezdene valamit magával, nem szabad erre a viselkedésre ösztönözni, ezzel visszaigazolást adni arról, hogy teljesen rendben van, amit csinál. Az ilyen emberekre szerintem ráférne egy seggbe rúgás, nem tudok empátiával viszonyulni az ilyen emberek iránt. Persze ha valaki jó fej akar lenni, akkor megpróbálhat segíteni - ösztönözni, beszélgetni, motiválni, célok kitűzésében segíteni, de ha a másik csak a kifogásokat gyártja és semmiért nem hajlandó tenni, akkor nem strapálnám magam senki helyében, mert csak időpazarlás.

Nem, nem kell szakember.

Nekem a depressziómat az önbizalom hiánya okozta, 3 évbe telt kilábalnom belőle és elfogadnom magam. Senki nem segített benne, csak saját magamon segíthettem mert mindenki elfordult tőlem mondván, hogy egy senki vagyok. Senki nem jött rá, mi bajom van, csak én. Az ember pedig nem büszkélkedik azzal, hogy depressziós.

Szóval felállítottam magamon a diagnózist és "kezelni" kezdtem. Összeszedtem minden bátorságomat és kimozdultam, elkezdtem sétálni járni. Egy barátom segített munkát találni. Mostanra mondom azt, hogy alakul. 3 évig tartott. A lényeg, hogy el kell fogadnom önmagam, miközben iszonyú csúnya vagyok. Elég gyenge lelkületű vagyok, és úgy éreztem, elhagy engem a világ, mindenki erős, ügyes okos, én pedig maradok gyerek.

Nos erőre kaptam azzal, hogy elkezdtem mondogatni magamnak: "Ha ő meg tudja csinálni, engem mi tart vissza? mivel jobb ő nálam, csak mert jobban néz ki?"

Szóval azt kell elérni a depressziós embereknél, hogy ne gondolják magukat másnak, rosszabbnak, gyengébbnek. Mert mindenki ugyanolyan. Lehet, hogy ő épp csúnya, KÖZÖLD vele, ha az a baja, és mondd meg neki, hogy ezt el kell fogadnod, nincs mit tenni, és ha elfogadod, más is el fogja és semmiben nem fogsz hiányt szenvedni az életben :)

Nekem azok társasága segített, akik "normálisként" kezeltek, de ugyanakkor türelmesek is voltak, tehát megértették, hogy "nem vagyok jól".

Hosszabb ideig nem volt munkám, a férjem hitt bennem, a (legszűkebb) környezetem nem bántott, én pedig igyekeztem összerakni magam újra.

Jóga/sport/olvasás/filmezés/kirándulás/együttlét azokkal, akik tényleg szeretnek (3-4 ember)/sok-sok szépítkezés (nőként nekem segített), ezek voltak a legtöbbet érő "mankók" számomra.

Jobb periódusokban aktívabban kerestem állást, volt hogy semennyire, de végül sikerült (miután már a jobb szakasz tartósabb lett), és most nagyon boldogok vagyunk :)

A leglényegesebb szerintem a szeretet és a maximálisan őszinte támogatás a környezet részéről (sokaknak ez gondolom nem adatik meg), a kemény küzdelem és agymunka meg a depressziós ember részéről. De ez hosszú folyamat, nekem évekbe telt...