Létezik-e igazi szerelem? (Filozófiai kérdés, kérlek csak az alábbi szöveg elolvasása után kommentáljatok)

Van úgy, hogy az ember nagyon szerelmesnek érzi magát egy számára elérhetetlen személybe. Találkozik vele gyakran, akár minden nap, és így őrlődik akár éveken át, karnyújtásnyira az elérhetetlentől, és úgy gondolja, hogy senki mást nem tudna szeretni. Aztán az illető elkerül messzire, nagyon sokáig nem is találkoznak, és az idő belefog a gyógyító munkába. A kezdetben fülig szerelmes személy már azt veszi észre, hogy gondolatainak egyre kisebb hányadát teszi ki rajongásának alanya, majd egyszerűen el is múlik az a korábban óriásinak hitt, fenenagy viszonzatlan szerelem.

Valóban szerelemről volt tehát szó? Lehet az igazi szerelem ennyire viszonylagos, relatív, hogy csak attól függjön, ki van éppen a közelünkben? A történet alanya esetleg találkozik majd más valakivel, akibe szintén "szerelmes" lesz. Mennyire lehet őszinte ez a szerelem, ha azon múlik, hogy gyakran találkozunk-e az illetővel, vagy esetleg évekig sem? Mert ha ez így működik, akkor a szerelem egyszerűen csak a hormonok játéka, és semmi több?

A kérdés jelentőségét csak növeli, ha olyan esetről van szó, ahol kölcsönös, nem pedig viszonzatlan szerelemben élt két ember. Itt is attól függne a szerelem, hogy egymás közelében lehetnek-e? Amint a sors elszakítja őket egymástól, az egymás iránt táplált érzéseik is törvényszerűen felhígulnak, és a környezetükben lévő új személyek iránt kezdenek érdeklődni?

Lehet, hogy túl idealista vagyok, de ha ez így van, akkor szerintem ez nagyon kiábrándító. Szeretném azt hinni, hogy a szerelem nemesebb érzés annál, mintsem hogy nemi ösztönökön és hormonokon múljon.