Normális ez a gondolkodás, vagy már gonoszság?

Van egy haverom, aki régen nagyon tetszett, el is mondtam neki (bár ne tettem volna). Visszautasított, elég durván, persze magamban kerestem a hibát, padlón voltam. Állandóan tetszeni akartam neki, beleőrültem a megfelelési kényszerbe. Egy idő után feladtam, és nyitott lettem más srácok felé. Meg is ismertem egy fiút, akivel nagyon jól meg vagyunk azóta is. A fiúnak - így utólag már én is látom, hogy nem egy Adonisz, nem tudom, mit ettem rajta - azóta sem sikerült barátnőt találnia, állítólag csak visszautasítást kap a lányoktól. Úgy érzem valahogy, hogy megérdemelte... De lelkiismeret furdalásom van miatta, mert nem akarok aljas lenni, de valahogy örülök, hogy nem jött össze neki... Nem tudom, hogy ez ebben a szituációban normális-e. Azok után, amit velem tett, talán ennyit megengedhetek magamnak?