Jogosan esik rosszul?

Tegnap szakított velem a barátom, telefonon. Azt kell tudni rólam, hogy nem vagyok annyira érzelmes, csöpögős ember, de nem csak szerelmi fronton, hanem alapból sem. Nem szeretek ölelkezni, puszilkodni, még a szüleimmel sem. Imádok egyedül lenni, és ha valakivel, legyen az akár anyukám, barátnőm, vagy a párom, több, mint 24 órát kell együtt lennem, ingerült leszek, ideges, mindenre hirtelen, furcsán reagálok. A szüleim hozzászoktak már, elfogadnak így, nem zavarja őket. Akkor alakult ez ki nálam, mikor anyu 4-5 éve hosszú évek után elment dolgozni, és akkor úgy éreztem, magamra hagyott, pedig ez hülyeség, egyszerűen jött a válság, nem élnénk meg csak apu fizujából. Az a helyzet, hogy apukám hétfőtől péntekig hajnal 5től este 10-11ig dolgozik, vele csak hétvégén találkozom, anyu pedig heti 5 napot(változó, hogy mikor) de. 10től éjfélig, őt is csak hétvégén látom, illetve reggel körülbelül 5 percre. Így aztán tök normálissá vált az egyedüllét, élvezem. A barátaimnak is furcsa, hogy csomó kávézást, sörözést, bulit lemondok, mert inkább egyedül akarok lenni, pedig szeretem őket. A barátom nem tudta ezt feldolgozni. Nekem normális volt, ha heti 1x találkozunk, 1x alszom ott, pedig 3 buszmegállónyira lakik (mondjuk ő heti 6 napot dolgozik de. 11től este 10ig, szóval amúgy sem lenne sok időnk találkozni, de mindegy), és amúgy meg telefonon beszélgetünk. Neki ez nem volt elég. Ritkán bújtam hozzá, ritkán adtam neki én csókot. Ezt sem tudta elfogadni. A kezét örömmel fogtam séta közben, szívesen mentem vele mindenhová (nem azért, hogy fizessen, sosem engedtem neki),meg ilyenek, a szexuális életünk is rendben volt, de a többi nekem nem hiányzott, nekem így a normális. Egyszóval nekem nem kell annyi az emberekből, mint amennyit adnak. Ő ezt nem értette, azt hitte, nem szeretem már. Leültünk pont egy hete beszélgetni, mindent elmondtam neki, hogy én hogy vagyok felépítve, fél óráig csak mondtam, magyarázzam, hogy megértse. Látszólag felfogta, majd a végén megkérdezte, hogy ne is számítson-e rá, hogy megváltozok, vagy ő megváltoztat? Erre azt mondtam, hogy lehet, hogy egyszer meg fogok változni, de nem más miatt, hanem magam miatt, és engem más ember ne is akarjon megváltoztatni, vagy elfogad, vagy nem. Azt mondta, oké, igyekszik, csak nagyon furcsa, sosem találkozott még ilyennel. Kedden találkoztunk, de sietett, annyit mondott, hogy fontos dologról kell beszélnünk. Tegnap felhívott, mondta, hogy szerdán is hívott, de ki voltam kapcsolva. Mondtam neki, hogy egész nap feküdtem, mert kijött a migrénem. Este pedig átugrottam az ott maradt cuccaimért, mert nagytakarítás, nagymosás van itthon, mint mindig karácsony és egyéb alkalmak miatt, és azokat is ezért hoztam el. Erre azt mondta, hogy ez egy világos jelzés neki, hogy ezek után már biztos nem akarok odamenni, vele lenni, fejezzük be. Mondtam neki, hogy ezt a múlthéten már megbeszéltük,és azt mondta, hogy igyekszik. Mire azt válaszolta, hogy ő is tudja, mindenki tudja, hogy én őt nem szeretem, úgyhogy legyen vége, és ma dobjam be a kulcsokat a postaládába. Nagyon felidegesedtem, rávágtam, hogy jó, mire elköszönt. Iszonyatosan rosszul esik, én szeretem őt, csak más vagyok, mint a legtöbb ember. Megértem, hogy ezt valaki nem tudja elfogadni, hiszen elég idegesítő, nem épp bizalomgerjesztő dolog, főleg nem egy kapcsolatban, de azért mégsem telefonon kellett volna elintézni, nem? Főleg ha már kedden is tudta, hogy ezt akarja, mikor találkoztunk, hiszen mondta, hogy majd hív, fontos dologról van szó, lett volna alkalma elmondani élőben is. Ezek után nem akarok odamenni hozzá könyörögni, van tartásom, ez a telefonos szakítás nálam nagyon nem téma, megalázónak tartom. Inkább itthon itatom az egereket meg nyalogatom a sebeimet. Fáj, mert tényleg szeretem őt, de nem fogok könyörögni. Illetve nem is várom el senkitől, hogy várjon, amíg megváltozom, mert nem tudom, hogy az mikor lesz, illetve meg fogok-e változni. Köszönöm előre is!

22l