Ez kapcsolatfüggőség lenne? Vagy valami más defekt?

Nem tudom, mások mit éreznek, mikor éppen nincs párjuk, azért vagyok bizonytalan a kérdésben. Vannak ugye, azok az emberek, akik nem bírják a kötöttséget, úgymond, nekik a szabadságuk korlátozását jelenti a kapcsolat, és így nem is érzik jól benne magukat.

Én viszont csak akkor érzem igazán jól magam, csak akkor tudok felszabadult és úgy tényleg "önmagam" lenni, ha kapcsolatban vagyok. Mikor egy kapcsolat véget ér, akkor azonnal keresem a másikat, amint képes vagyok rá (nyilván, ha szerelmes voltam az előzőben, akkor kell hozzá némi idő, hogy továbblépjek). Szinte megszállotja vagyok a gondolatnak, hogy ha 25 éves koromig nem leszek eljegyezve, és nem lesz már kilátásban az esküvő, utána sose lesz. Hogy majd 80 évesen én leszek a szomszédság réme, az az öregasszony, aki kiállhatatlan mert se férje, se gyerekei, se unokái.

Normális ez a gondolkodás (nem egész) 20 évesen? Vagy valami defektem van?