Őszinte válaszokat szeretnék! Szerintetek ez normális?

Én soha nem tudnám feladni az álmaimat, a céljaimat. Az én célom, hogy szociopatából társasági emberré váljak, hogy az egykori szótlan gyerekből nagydumássá válhassak. Hogy ne okozzon soha gondot, ha nem tudok beszélni vagy nem jó a kisugárzásom. Hogy annyi önbizalmam legyen amit semmilyen kudarc nem tud letörni és sose érezzek szorongást amikor emberek között vagyok. Sikeres akarok lenni a nők körében. Hogy ha beletörődnék, hogy képtelen vagyok meghódítani egy nőt, akkor abba törődnék bele, hogy egy nulla vagyok férfiként, hogy teljes kudarcot vallottam. Legalábbis én így érzem.

Ez az, ami számomra igazi kihívást jelent, de én nem adom fel. Nem tudom, hogyan kell.

Mellesleg már 1-2 ismerősömtől hallottam pontosan ugyanezt a panaszt amit leírtál. Abbahagynak mindent és csak egy dologra fognak koncentrálni, hogy minél több pénzt szerezzenek. Mindig egy nagy csalódás után mondták, amit átéltek. Aztán idővel lerendezték a dolgot magukkal, megnyugodott a lelkük és újra tudták élvezni az életet.

Számomra valahogy a luxus semmit nem ér. Csak nézek az emberekre, akiknek örömöt okoz a pénz költése. Jólvan, lehet hogy valakinek tényleg ez jelenti a boldogságot, hogy nagy háza van meg jó kocsija meg mindent megvehet, de én úgy érzem, társaság nélkül sehol se tudnám jól érezni magam. Hiába lennék gazdag, de ha egyedül lenék, nem lenne kivel szórakoznom akkor mit sem érne az egész. Csak ülnék ott, nézném a sok pénzt és unatkoznék.

Nézd meg ezeket a videókat és elvonatkoztatni a sporttól.. Vedd úgy hogy amiről beszélnek azt az életre értik.

http://www.youtube.com/watch?v=WQY_uQOVdYA&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=HkTa3-ZZbD8&feature=related

Szóval én azt mondom ne add fel amit szeretsz.