Szerintetek barátnőt vagy pasit találjak előbb?

Nemsokára 20 leszek és már évek óta próbálom leküzdeni valahogy a zárkózottságomat, de az emberektől való félelmem és az állandó szorongásom miatt egyszerűen képtelen vagyok rá.Minden nap elgondolkodok azon, hogy mitől változtam meg ennyire, mi történhetett velem kiskoromba, ami ilyen mély nyomot hagyott bennem.Egyszer vissza is néztem a kiskoromról készített videó felvételeket,mert kíváncsi voltam a múltamra hátha ez segít megtalálni a választ.Egyszerűen nem is ismertem magamra, ahogy láttam azt a vidám, cserfes kislányt,aki mindig a figyelem középpontjába szeretett lenni.Bárcsak megmaradt volna az a személyiségem később is,akkor most nem ülnék itthon egész nap és nem siránkoznék itt gyakorin.Nem ilyennek képzeltem az életemet, nem ezt érdemli egy 19 éves lány.Miért szúrt ki velem ennyire az élet? Ez lenne a sorsom? Ha körbenézek és megnézek egy velem egykorú lányt, mindig elfog az irigység, hogy neki milyen jó élete van(Bulizik, rengeteg barátja van és ott van neki egy fiú is, aki nagyon szereti)Én is úgy szeretnék végre ÉLNI,barátnőkkel bulizni, hülyülni és persze megtalálni azt a srácot, akit nekem szánt a sors.Minden egyes nap alig várom, hogy este legyen, hogy végre az álmaimba menekülhessek.Igaz nem mindig azt álmodom,amit szeretnék, de néha sikerül, és akkor nagyon boldog vagyok.Egyszer pl:azt álmodtam, hogy rengeteg barát vesz körül és mindenki rám figyelt.Csak beszéltem, beszéltem és beszéltem és nem érdekelt, hogy mit szólnak mások.Aztán volt, mikor összejöttem egy nagyon helyes sráccal, aki annyira valóságosnak tűnt.Éreztem az ölelését, a csókját,ami nagyon jól esett.Már szinte szorítottam magamhoz, mert nem akartam, hogy hirtelen semmivé váljon,azt akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat.Az a legrosszabb, amikor felébredek és újra elém tárul a valóság,és akkor tudatosul bennem, hogy sajnos ez csak egy szép álom volt, ami úgysem válik valóssá.:((