Úgy érzem, olyan vagyok, mint egy "angyal". Úgy látszik, örökre egyedül is maradok! Mit gondoltok?

Azért mondom, hogy "angyal", mert sokszor csak megyek az életben, és az emberek, akiknek probélmájuk van, jönnek hozzám, és segítek nekik, és mennek tovább de már kiegyensúlyozottabb személyként. Senkihez sem merek jobban kötődni, így csak megteszem a dolgom, segítek, és nagyon boldog vagyok, amikor látom a javulást. Aztán továbbállok. És a fiúkkal is pont így vagyok-segítek, majd amikor már nincs rám szükség eltűnök. Volt már túlzott kötődés a másik részéről, ezért félek szorosabb kapcsolatot megengedni a srácokkal akikkel lelkizek. Minden esetben kialakul egy bizonyos szintje a szeretetnek, igy gyakran nehéz őket elengedni, de már megszoktam. Félek, hogy soha nem fog eljönni az a pasi, aki nem csak egy segítőt lát bennem, hanem többet is, viszont stabil személyiség, akire felnézhetek, akire támaszkodhatok majd. És a kölcsönös vonzalom is persze meg kell, hogy legyen. De félek, ez soha nem fog bekövetkezni.