Hogy tegyem magam túl rajta?

Sajnálom, hogy így kellett járnod, de kérlek, ne tedd emiatt tönkre magad (hávé, cigi...), azzal a jövődet cseszed el alapvetően. A gyereknek lehetett volna annyi esze hogy egy fél lépés távolságot tartson öt és fél éves kapcsolattal... Nem sok esély van arra, hogy ennyi idő után szétjönnének, ezt el kell fogadnod. Ellenben jönni fognak újabb és újabb fiúk, van még néhány ilyen. :)

Nekem másfél évig tartott tartott kiszeretnem a lányból, akibe három évig bele voltam előzőleg esve, amíg ő elfogyasztott két barátot. Szóval megkaptam én is a részem. :) Az idő az, ami segíteni fog, a barátaid, esetleg a rosszabb estéken egy kis (NEM sok, hanem kevés!) alkohol, az időlegesen tudja oldani a fájdalmat. Esetleg kezdj el ismerkedni közben másokkal, akár minden cél nélkül, csak a beszélgetés és a figyelmed elterelése kedvéért, és még annak is megvan az esélye, hogy véletlen kifogsz egy nála jobbat. :)

Sok sikert!

20/F

Megmondhatod neki nyugodtan, hogy neked a helyzet nem jó, megkérheted, hogy legyen szíves tartani a távolságot. Illetne megértenie. Sajnos én tényleg nem tudok ezen kívül mást mondani, mint azt, hogy az idő segíteni fog. De neked is akarnod kell elszakadni tőle.

20:43 voltam.

Lehet, hogy közhely lesz, de tényleg csak az idő fog segíteni. Na meg ha elfoglalod magad másvalamivel, ismerkedsz (persze "tét nélkül"), aztán majd másképp fogod látni a dolgokat. Most még meg kell emésztened ezt az egész helyzetet, ez pedig nem megy egyik napról a másikra. Főleg akkor nem, ha sűrűn találkoztok. Igazából úgy gondolom, ebben a dologban senki nem hibás. Nem hinném, hogy a srác bántani akart téged, jól érezte magát veled, te meg beleszerettél, ez megesik. Ő talán nem is tudta, hogy te mit érzel iránta, de lehet, hogy jó lenne, ha megbeszélnétek ezt a szituációt. A barátaidnak meg ne félj megnyílni, ők azért barátok, hogy melletted álljanak, ha baj van, és jót is tesz, ha kibeszéled magadból, ami fáj.

Elmondom, amit én átéltem, de lehet, hogy hosszú lesz (előre is elnézést mindenkitől). Volt egy lány a munkahelyen, soha senkit nem éreztem annyira közel magamhoz, mint őt. Vele picit nyitottabb tudtam lenni, éreztem, hogy ő empatikus ember. Volt "pasija", bár azt mondta, nem komoly az ügy. Én próbálkoztam, bár elég ügyetlenül, nem is akartam túlságosan nyomulni, de nem is lett semmi a dologból. De azon vettem észre magam, hogy sokat gondolok rá, ha lépteket hallottam az ajtó előtt, arra gondoltam, bárcsak ő lenne az, és bejönne. Ha nem volt ott, hiányzott a jelenléte, ha ott volt, azért fájt, mert tudtam, hogy soha nem lehet köztünk semmi, ahhoz én túl kevés vagyok. Közben meg általában jól elbeszélgettünk, elhülyéskedtünk, de konkrétan soha nem került szóba, hogy érzek iránta valamit. Aztán összejött egy másik pasival, vele már komoly lett a dolog, megpróbáltam ezt elfogadni, de közben meg valahol titkon reménykedtem, hogy hátha szakítanak, és rájön arra, hogy én is jó lennék neki. De ez csak álom, rá kellett jönnöm, hogy én túl kevés lennék neki is, meg mindenkinek. Most már elfogadtam a helyzetet, bár sz*r ügy látni a nyaralásos képeit, a boldogságát (meg egyáltalán azt, hogy mennyi boldog ember van, a volt évfolyamtársak közül sokan megházasodtak, családjuk van, nekem még sehol semmi), de úgy tűnik, nekem még harcolnom kell önmagammal, hogy megváltozhassak. Nekem sokat segített az, hogy elkerültünk egymás közeléből, mostanában ritkán találkozunk, kevesebbet is beszélünk, így könnyebben tudtam feldolgozni az egészet. Biztosan a te esetedben is lesz valami megoldás, és majd átlendülsz a holtponton, csak adj időt magadnak. Sok sikert hozzá, és még egyszer bocs, hogy sokat írtam, de talán segíthettem valamit.