Hogy tudnak az emberek a házastársuk halála után kb egyből új kapcsolatba kezdeni?

Tudod mi a legnagyobb veszteség egy ember életében?

Elveszíteni valakit, akit valaha mélyen szerettél.

De tudod mi az, ami ezerszer nagyobb veszteség ennél? Elveszíteni valakit, aki tökéletesen és feltétel nélkül szeretett téged.

Azon a napon, amikor rájössz, hogy aki egykor gyengéd gondoskodással szeretett, mint egy odaadó házi macska, már nem érez ugyanúgy, éles fájdalmat fogsz érezni a mellkasodban. Felébredsz az éjszaka közepén, nem tudsz nyugodtan aludni.

Nem azért, mert elvesztettél valakit, akit szerettél, hanem mert elvesztettél valakit, aki szeretett téged. Ez a megbánás darabokra fog tépni. A csodálat, amit valaki iránt érzel, akit szeretsz, végül kiszáradhat, mint folyó a szárazságban, de a megbánás, hogy elveszítettél valakit, aki igazán szeretett, egy életen át ég a szívedben, mint egy ok nélküli örök láng.

Ebben a világban számtalan ember jön-megy az életedben. Szeretheted őket mélyen és el is felejtheted. De azok, akik mélyen szeretnek, az ilyen emberek csak egyszer-kétszer lépnek be az életedbe, és gyakran egyáltalán nem.

Ha elveszítesz egy házat, vehetsz másikat. Ha lerobban a kocsid, meg tudod javítani. Eladhatsz, vehetsz és eladhatsz földet, több ezer ingatlan birtokában. De ha elveszítesz egy dédelgetett embert, soha többé nem találsz hozzá hasonlót.

Aki egykor hűséges kutyaként várt rád, lehet, hogy még mindig vár - de már nem rád. Aki már csak a szemedbe nézve is boldogan meghalt volna érted, még mindig készen áll a halálra - de érted nem. Aki egykor ezer évet akart a mellkasodon pihenve élni, az még mindig élni akarhat - de nem mellkasodon a fejével.

Amikor gondatlanul elveszítesz egy ilyen tökéletes embert, azt semmiféle kárpótlás nem pótolhatja az életben.

Az ember a legerősebb áramlatokban is kapaszkodik a szerettébe, egy szalmaszálba kapaszkodva, hogy túlélje a folyópartot. De ha azt az embert elsodorja az áramlat, akkor egyre messzebb megy, miközben te semmit sem teszel, hogy visszatartsd. Azt hitted, maradnak, hogy maradni akarnak, és valahogy mégis maradnak.

De egy nap, egy napos, édes reggelen arra ébredsz, hogy a vihar elvonult, az árvíz alábbhagyott, de aki maradni akart, már nincs ott. Elsöpörték őket egy másik folyóhoz vagy egy másik tengerhez. Sokszor, ha az ember nem is megy el magától, az élet viharai elsodorják, ha nem tudod, hogyan kapaszkodj bele.

Ha most kinyújtod a kezed, hogy megérintsd őket, ha közelebb mész és azt mondod: "Kérlek, simogasd meg egyszer a fejem", látni fogod, hogy érintésükben, jelenlétükben már nyomod sincs.

Itt szenvedted el a legnagyobb vereséged, a legnagyobb veszteséged.

Az illető még mindig ott van - de már nem a tiéd.

Ettől a veszteségtől egy napon a világot, az emberekkel nehezebbé teszi, üres sivatagnak fogod érezni.

Milliók lesznek körülötted, mégsem érzi majd magát egy sem a sajátjának. Számtalan ember lesz, akinek te vagy, de senki, aki igazán a tiéd.

Egy ilyen hatalmas veszteséget soha nem lehet kárpótolni az életben. Egy ilyen becses embert nem lehet pótolni, ha már elment.

Ez lehetetlen - teljesen lehetetlen. Egyszer veszíts el így valakit, és mindent tisztán fogsz érteni.

Tehát amíg van idő, értékeld azokat, akik igazán számítanak.

Az 1-es válaszoló olyan csodás dolgokat és nagy igazságokat írt le, amit minden embernek el kellene olvasni és főleg el kellene rajta alaposan gondolkodni.

Ugyanis azok, akik elhagyják azokat, akik feltétlenül szeretik őket, nem fogják fel, nem bánják meg és főleg, nem hordozzák a szívükben gondként. Nevetve, fölényesen lépnek át azon, aki szereti őket és ebben sok felelőssége van a médiának, ami azt sugallja, hogy egyszer élsz, megérdemled, neked ez jár és különben is, valósítsd meg magad Mindegy milyen áron, mennyi könnyön, bánaton, keserven át, de törtess tovább !

Nyolc éve hagyott el, akit az életemnél is jobban szerettem,ugyan nem halt meg, utánam jó pár társa volt. De nemhogy nem bánta meg, hanem a mai napig cinikusan áll hozzá és ha találkozom vele nagy ritkán, akkor fülig érő mosollyal megkérdezi : Egyedül vagy még ? Ó,egyedül is boldognak kell lenni :)

És megy haza, ahol nyilván várja szeretettel a mostani párja..

Nehéz kérdés, mi a jobb, özvegynek lenni, vagy másért elhagyottnak...

Van olyan veszteség, amit nem lehet sosem kiheverni, hiába dumál a sok coach, bölcs és pszichomókus...

1-es ezt nagyon szépen leírtad, köszönöm. Szebbé tetted a napomat.

A kérdésre, hogy válaszoljak. Szerintem azok az emberek képesek ilyen hamar új párt találni, akik nem szerették a társukat igazán, aki elhunyt. Nekem pl nagynéném utálta a férjét. Igaz, hogy a férj tett is ezért elég sokat, de a nagynéném is ugyanúgy hibás volt. Szóval a néni a férje halála után pár hónap múlva már talált magának férfit, akivel azóta együtt él.

Azért mert vége.

Nem gyászolgat mindenki.

Pláne ha talál valakit.

A legtöbb ember azért van sokáig egyedül mert nem kell senkinek, illetve nem talál senkit.

"Én biztos nem tudnék hozzáérni senkihez, lelkiismeret furdalásom lenne."

Ez nem az a dolog, amit csak úgy elképzelsz egy kellemes napon a fotelből. Igazából fogalmad sincs, hogy éreznél, ha megözvegyülnél.

"Értem, hogy egyedül érzi magát az ember ilyenkor, de nem elég a család, barátok támogatása, mindenképpen romantikus kapcsolat és szex kell ahhoz, hogy elfelejtsd az éppen csak elhunyt szerelmedet?"

És ha valakinek nem elég, akkor mi van?

Kedves 5-ös!

Neharagudj, de ez azért elég szívtelenek "halatszódik".

Nem gyászolgat, mert nem szeret igen. Vagy csak pont így próbálja

feldolgozni, hogy bele lép egy új kapcsolatba.

Egészséges esetben (bocsánat), de végig mennek a gyászfolyamaton, mert gyógyulásra van szükségük.

Nem mindig az van a háttérben, hogy nem talál senkit. Manapság kimozdulsz,

vagy felmész néhány platformra vagy rosszabb esetben más helyekre és

találsz magadnak, főleg nőként. De szerintem a férfiak is így vannak

ezzel, akik nagyon akarnak találni valakit és nagyon belevetik magukat a párkeresésbe.

#7 Ez így van, egészséges ember mindenképp átmegy a gyászfolyamaton.

Viszont kérdem: ki vagyok én, hogy megítéljem mások gyászát, többnek-jobbnak tartsam azt, aki 5 vagy 10 év után talál magára, mint azt, aki 1 év után? És miért kéne az egekig magasztalnom egy Gyarmati Fannit, akinek meg sohasem sikerült továbblépnie és a több mint 100 évéből 70-et özvegyként hervadozott végig?