Meddig maradhat egyfajta hiányérzet azután, hogy két ember között nem történt semmi a körülmények miatt?

25 éve néhány hónapon át rendszeresen, minden vasárnap délelőtt járt hozzám egy nálam pár évvel fiatalabb, mellesleg eszméletlen gyönyörű, végzős gimis lány, akit korrepetáltam informatikából. Akkor még teljesen kezdő voltam a másik nemmel kapcsolatban. Beszélgettünk a tananyagon kívül másról is, szerintem többször, mint azt normál körülmények közt illett volna. Magyarán ismerkedtünk, ami egyébként teljesen normális két független fiatal között.

A mai napig bánom, hogy legalább egyszer nem dobtam fel, hogy elmehetnénk fagyizni/pizzázni valahova. Ez a hiányérzet azóta valamelyest csökkent ugyan, de végleg elmúlni sosem fog, ebben biztos vagyok.

#1 'Megnyugtató'... Én még csak 2 éves ismeretségnél és több mint fél éve nem találkozásnál tartok, egyelőre nem is enyhült semennyit.

Szóval kérdező, el tud ez húzódni szépen. Különösen, ha látod/tudod, hogy meglett volna a kölcsönösség. Szerintem ez még rosszabb is egy fokkal, mint a 'sima' plátói.

Ilyen 'körülmény' lehet például, hogy későn találkoztatok; ő már házas, gyerekei vannak. Vagy te/neked. Vagy mindkettőtökről elmondható ez.

De nagyon sok más példa is létezik. Az ember ésszel él, és ha elért egy kort, kialakult az élete, mindegy, hogy jól vagy rosszul, azt nem fogja csak úgy felborítani.

Ha házas vagyok és jól működik a házasság, akkor nem fogom egy találkozásnál azt gondolni valakiről, hogy "nagy szerelem lehetne belőle". Sőt, semmilyen harmonikus párkapcsolat esetében sem. Ha rossz a párkapcsolatom, akkor magam és a párom érdekében szakítok, nem tocsogok tovább a langyos vízben, nem vesztegetem az ő idejét sem.

A hátráltató körülmény legtöbbször mondvacsinált, gyávaság vagy tutyimutyiság kreálja. Tehát a megoldás vagy az, hogy mégis próbáld meg vele, lehet, hogy rögtön az elején csalódni fogsz benne és akkor túl leszel rajta, vagy ne kerülj olyan helyzetbe, hogy nem mersz kezdeményezni és a körülményeket hibáztatod.