Tudnátok olyan történetet mesélni, ahol a 40hez közeli nő vagy férfi nem véletlenül volt egyedül, mert más előtt normálisnak tűnt, de kapcsolatban nem volt jó a személyisége?

Összejöttem egyszer egy akkor 37 éves, diplomás, elvált, kétgyerekes nővel. A két gyereke néhány év különbséggel, két különböző pasastól volt, tőlem kb. két hónap után szeretett volna egy harmadikat, mondván, hátha az kisfiú lesz.

A házában mindenhol lógtak a pókhálók, a padlón pormacskák szaladgáltak, a sarkokban döglött légytetemek hevertek. Képes volt bármit csak úgy összecsapni és "jóvanazúgy". Büszkén emlegette, hogy ő a diplomáját is úgy szerezte, hogy mindig tudta, mi az a minimum, amivel átmegy, és csak annyit tanult, mert a többit minek, mert azt felesleges, ha ennyire is átengedik.

A gyerekeit, legalábbis a nagyobbikat ugyanígy nevelte. "Nem baj, ha kettes a matek (általánosban), csak görbüljön, úgyis a tesi érdekli."

Én pedig "kis gagyika" voltam a szemében (ezt a szót is ő ragasztotta rám, nem én találtam ki), mert próbáltam mindent tisztességesen és a lehető legjobbra törekedve csinálni, mintha magamnak csinálnám.

Egyébként külsőre jól nézett ki a nő, de kb. ennyi. Azóta már ez sem igaz.