Tudnátok olyan történetet mesélni, ahol a 40hez közeli nő vagy férfi nem véletlenül volt egyedül, mert más előtt normálisnak tűnt, de kapcsolatban nem volt jó a személyisége?

- unokatesóm pl. 40+-os korára értette meg, hogy azzal a legtöbb, még értelmes és alapvetően családcentrikus férfit is elüldözi maga mellől, ha 1-2 hónap után már nyüstöli őket, hogy beszéljenek a gyerekvállalásról és hogy hány éven belül lesz majd, és túl sokat beszél róla

- több olyan férfiismerősöm van, aki kívülre mutatja az év párja képet bizonyos társaságokban, egyébként meg kb. azzal nem csalja meg az aktuálist jártában-keltében, aki nem adja neki oda a p...it... és azért egy idő után ez a hír elterjed

Nőknél tipikus, hogy amíg csak mint kolléga vagy haver ismered, addig annyit látsz belőle, hogy fast fashion cuccokban jár, frizura rendben, körmös, kozmetikus megvan, előadja a nagy dumát, hogy ő úgy szeretne egy komoly kapcsolatot.

Aztán elkedztek randizni, és kiderül, hogy totál flúg, egyfolytában a gigachad exéről beszél, akitől érzelmileg még nem szakadt el, vagy romantikus filmek alapján képzeli el a kapcsolatot, hogy ha nem találod ki a gondolatait nulla kommunikációval, akkor nem te vagy az IGAZI. Vagy a szokásos kettős mércét nyomatja, hogy te végezd el a házimunka felét (mert emancipáció és egyenlőség van), de keress is többet nála, hogy tudjon rád támaszkodni (mert fontosak a KLASSZIKUS, KONZERVATÍV nemi szerepek).

#8:

Én meg szóról szóra ugyanezt írhatnám le egy férfi ismerősömről. Tanult, sportol, jól néz ki, vezető beosztású, de mindig azt csinálta amit az anyja előírt neki. Folyamatosan érzelmileg zsarolta. Durván megfelelési kényszeres lett a pasi, ami csak megkeseríti az életét. Nem tud kialakítani egy nővel sem 1 évnél hosszabb kapcsolatot, mert senki sem elég jó. Szerintem kötődési zavarai is vannak emiatt.