Tudnátok olyan történetet mesélni, ahol a 40hez közeli nő vagy férfi nem véletlenül volt egyedül, mert más előtt normálisnak tűnt, de kapcsolatban nem volt jó a személyisége?

- unokatesóm pl. 40+-os korára értette meg, hogy azzal a legtöbb, még értelmes és alapvetően családcentrikus férfit is elüldözi maga mellől, ha 1-2 hónap után már nyüstöli őket, hogy beszéljenek a gyerekvállalásról és hogy hány éven belül lesz majd, és túl sokat beszél róla

- több olyan férfiismerősöm van, aki kívülre mutatja az év párja képet bizonyos társaságokban, egyébként meg kb. azzal nem csalja meg az aktuálist jártában-keltében, aki nem adja neki oda a p...it... és azért egy idő után ez a hír elterjed

Nőknél tipikus, hogy amíg csak mint kolléga vagy haver ismered, addig annyit látsz belőle, hogy fast fashion cuccokban jár, frizura rendben, körmös, kozmetikus megvan, előadja a nagy dumát, hogy ő úgy szeretne egy komoly kapcsolatot.

Aztán elkedztek randizni, és kiderül, hogy totál flúg, egyfolytában a gigachad exéről beszél, akitől érzelmileg még nem szakadt el, vagy romantikus filmek alapján képzeli el a kapcsolatot, hogy ha nem találod ki a gondolatait nulla kommunikációval, akkor nem te vagy az IGAZI. Vagy a szokásos kettős mércét nyomatja, hogy te végezd el a házimunka felét (mert emancipáció és egyenlőség van), de keress is többet nála, hogy tudjon rád támaszkodni (mert fontosak a KLASSZIKUS, KONZERVATÍV nemi szerepek).