Az ilyen típusú megfelelési kényszer ellen mit lehet tenni, hogy ne érezzem magam rosszul?

Az meg a legrosszabb része, hogy elkezdtem őt is hibáztatni.

Ő nem jőnne át, mert 60 perccel korábban kelek nála (ezt megértem, hogy így neki is kelnie kéne előbb, ami sz*r...).

Viszont eleve nem is létezne ez a helyzet, hogy mégis mikor egyeztessük össze a munka-magánélet egyensúlyt, hiszen 14 hónap után sem élünk még együtt...

Ez a nagyobb baj, hogy én meg akarok felelni neki, hogy neki ez 200%-osan egyértelműen gyors még... de nekem az lenne az ideális, ha 3 év alatt meglenne az eljegyzés, vagyis hát el kellene dönteni, hogy akarunk-e házasságot.

Miért? Mert nem vagyok már annyira fiatal, rengeteg ismerősömnek elég volt ehhez 2-3 éves kapcsolat és szerintem normális, ha nekem ez lenne az ideális.

De nem halogathatom túl soká azt a beszélgetést, hogy mondja ki kerek perec mit akar, nem baj ha fáj, de ha nem tudja elképzelni azt, amire én vágynék, akkor nem egymást keressük.

Márpedig hogy lenne eljegyzés ebből 3. Évre, ha 14 hónap után fel se hozza az együttélést, eddig csak én beszéltem róla.

És igencsak közel vagyunk mindketten a 30-hoz, egyre többet szólnak a red flagek a fejemben, hogy nem ezen kéne kattogjak, hogy hogy feleljek meg őneki, hanem kéne keressek egy normális kapcsolatot valaki mással.

Mérhetetlenül megvetem magam, de képes voltam azt álmodni hogy megcsaltam... én ezen annyira kiakadtam, h el is mondtam neki. Nyilván nem tetszett ez neki, nyilván konkrét személye nem volt az álmomnak, de 5 perc alatt túllépett a témán...

Annyival egyszerűbb lenne ha akarna a kapcsolatról beszélni, hogy mi a rákért álmodok ilyeneket? Hát azért, mert azt akarom, hogy döntse el mit akar! És fáj, hogy nekem kell bedobjam ezt a bombát, mert konfliktusunk eddig nem volt.

Szinte soha semmin nem húzza fel magát kettönkkel kapcsolatban, nem kérdez vagy kérdőjelez meg semmit.

Ez egyszerűen nem normális... ennek nem ilyennek kéne lennie.

Ha tényleg érdekelném, engem akarna és ezt a kapcsolatot, akkor nem az lenne a legmélyebb témája, hogy mit csináljunk jővő héten vagy mit vegyen nekem. :(

Alapvetően szeret és szeret velem lenni és nagyon jó is vele, amikor együtt vagyunk. De még egy gyerek. Nem minden férfi ilyen 29 évesen azért. Ő mindenféle elköteleződés irányába haladó dologtól fázik...

Nem mutat be a családjának, ő sem akarja látni az enyémet. Megjegyzem nem lehetett kihúzni miért, idiótábbnál idiótább válaszokat adott. Leültem egy pszichológus barátnőmmel, nem kertelt. Tudom, hogy bár szeretem a családom, de nagyon durván terheltek. Terápiába is jártam miattuk. Okkal nem érdekli páromat a viselkedésük, semmilyen szögből sem tünnek kellemes embereknek, miért akarna velül találkozni. Elmondtam párom mit mond az ő csaladjáról. Szerinte tőlük ugyanúgy meg akar kímélni.

Egyszer előttem hívta fel az anyja, hogy na kisfiam, tudom már hogy van barátnőd, szeretném megismerni. És ott előttem kb. Rárakta a telefont az anyjára.

Azóta annyit mondott elmondta otthon, hogy létezem. De eddig semmilyen alkalom vagy ok nem volt amiért hazavitt volna, de valamikor majd meglátom milyenek ha elmegyek oda ebédelni. Azóta se hívott. XD

Ìgy meg aztán végképp nem lehet a következő lépést megbeszélni.

Hát hogy költözzek össze vele, mikor nem ismerhetem meg a szüleit és ő egyedül él a szülei lakásában, amit kölcsönadtak neki használatra? Meg egyáltalán beköltözhetnék-e oda? Nem biztos hogy megengednék. Vannak albérletek, ott is lehet lenni parkacsolatban, mondhatnák ezt simán a szülei. Neki ez így kényelmes, mert olcsó, nincs lakótárs, szabadon élhet.

Én elhiszem/tudom h az együttelés nyűgös. Rengeteg emberrel laktam együtt, fél éve untam meg és a fizum 50%-a elmegy albira. Nem erdekli ez a párom. Ő teljesen jól megvolt azzal a gondolattal h végre egyedűl akarok lakni.

Borzalmas, hogy tud így hozzáállni ehhez. Egy gondolat nyugtat meg, nem velem van a baj, más nővel sem hiszem, hogy menne neki ez a "komoly kapcsolatot kéne fenntartani valahogy" dolog, mert ez részéről minden 0 megértés és 0 felelősségvállalás.