Miért terjesztik ezt az egyedül is légy boldog és teljes hazug propagandát? Honnan jött ez az ideológia?

#17

Nem az a baj, hogy vágysz egy kapcsolatra és az azzal járó örömökre, senki nem tagadja, hogy ezek jogos vágyak, amik valóban rengeteget hozzátesznek az ember életéhez és egy más típusú emberi kapcsolat (családi, baráti, stb) nem tudja egy az egyben helyettesíteni.

Viszont ha a te életedben egyedül egy párkapcsolat jelentene boldogságot, az problémás, mert gyakorlatilag az egész életed érzelmi minőségét egy emberre helyeznéd (ami óriási felelőség), ami egy elég riasztó gondolat egy kapcsolat elején. Az életben annyi más minden okozhat örömet, a család, a barátok, a hobbijaid, a kalandok, a munkád, a tanulmányaid, az önkénteskedés és lehetne sorolni napestig. Nyilván egyik sem egy párkapcsolat, de boldogságot hozhatnak az életedbe, és minél több ilyen "boldogság forrásod" van, annál teljesebb lesz az életed és annál kevésbé kell egy forrástól (esetedben egy párkapcsolatra) függened a mindennapi életedet tekintve.

Egyébként összejönnél te egy olyan emberrel, aki végtelenül boldogtalan és semmi nincs az életében, ami örömet okozna neki? Tényleg semmi?

26/N (#13)

#17

Értem én amit írsz, de így ebből az írásból az jön le, hogy neked mindenképpen kell valaki magad mellé, mert te egyedül nem tudsz létezni. Ezzel pedig elriasztod magadtól az emberek nagy részét. Senki nem akar egy piócát magára venni aki szívja a vérét, mert ha egyedül lenne elpusztulna.

Az meg alapvető joga mindenkinek, hogy egyedül lehessen.

Sok múlik azon hogy ki hogy szocializálódott gyerekkorában. Van aki tök jól elvan egyedül is évekig, és vannak akik képtelenek egy percig is egyedül maradni.

A zsák a foltját majd megtalálja.....

De te se próbáld meg ráerőltetni senkire, hogy mindenkinek párkapcsolatban kellene lennie, jó lenne ha az állam csinálna valamit stb, stb.

Én osztom a pszichológusok véleményét, tudni kell egyedül is élni, ha úgy hozza az élet. Mert nem látunk a jövőbe, bármi lehetséges. Nem kell senkire piócaként tapadni. Aki szeretne az legyen párkapcsolatban, aki meg egyedül akar élni, az meg tegye azt. De ne a másiktól várd a megváltást, mert könnyen pofára lehet esni. Senkire ne akard már ráterhelni magadat.

Szakembereket meg nem kell lehülyézni.

#23

Az a helyzet, hogy egy depressziós emberrel, akinek nincs élete a leendő párján kívül általában (kivételek mindig előfordulhatnak) nem működik egy párkapcsolat, mert nem tudja, hogy kezeljen hirtelen egy teljesen új emberi kontaktust vagy éppen nem tudja elfogadni, hogy a párjának rajta kívül is van egy kiforrott és fontos élete.

Abban egyébként semmilyen önközpontúság nincs, hogy valaki olyan kapcsolatot szeretne, ami kölcsönösen kedvező és szerető és nem neki kell valakit kihúznia a mélypontról. Ezt nem várhatod el egy kvázi idegentől (mert a legtöbb kapcsolat elején ezek vagytok egymásnak).

26/N (#13 + #21)

Azért mert te rá mondod valamire hogy nem igaz, azért az nem lesz tény.

A szerelem egy kémiai reakció, az csillapodik idővel és átveszi a helyét a szeretet, az összetartozás. De egy kapcsolatot egybe tartani kemény munka. Nem csak öröm és boldogság hanem kompromisszumok, kommunikáció stb. Ha a másik csak azért van velem h ne akarja magát megölni meg h miattam legyen boldog akkor nem fogja akarni a kényelmetlen részét.

Na akkor vesézzük ki ezt a témát egyszer s mindenkorra:

-az ember társas lény, ezért élünk társadalomban és ezért élünk párkapcsolatban élve IS csoportban. Ha a biológiával érvelsz, elvárom, hogy olvasott legyél a témában és ne használd fel a tudományt arra, hogy a saját agymenéseidet támogasd vele alá. A társas lény definíciója arra vonatkozik, ahogy embercsoportként működünk. Barátságokra, munkamegosztásra, társadalmi integráltságra és egymás felkarolására. Nem a párkapcsolatra kifejezetten. A párkapcsolat is természetesen evolúciós előnyt jelent, mert sajnos az embernek a legvédtelenebb az utódja újszülöttként. Míg sok fajnak a megtermékenyítés szintjén vagy pár hónappal a születés után szinte eldől a fajfenntartási kérdése, addig az emberi újszülött meghal néhány órán belül, ha nincsenek körülötte szülők, akik ellássák és mint magasan fejlett lény, a fennmaradásának záloga nem ösztönön alapul már, hanem tudáson, tanításon, ami alsó hangon évtizedes munka. Ezért van az, hogy az életképes utód neveléséhez nekünk már a stabil (és bizony monogám) párkapcsolat a legideálisabb, amiben a pár két tagja még emellé egy nagyobb közösségben él. Ezt hívjuk csoportos monogámiának. Szintén szakirodalmi olvasnivaló.

Az, hogy jó vagy sem kapcsolatban élni, teljes mértékben attól függ, hogy milyen két ember kerül össze egy kapcsolatba. Nem lehet kijelenteni kategorikusan, hogy jobb párkapcsolatban élni, mint egyedül. A párod az az ember, akivel a párkapcsolat alatt az életed jelentős részét töltöd. És mint ilyen, meghatározza az életed és az életminőséged. Ugyanakkora esély van rá, hogy ront rajta, mint arra, hogy javít rajta. És igen, itt jön a képbe az, hogy te, mint különálló individuum, milyen ember vagy, mennyire vagy alkalmas arra, hogy melletted valaki több legyen és ne csak felőröld vele azt, aki egyedül lehetett volna. Ezért van az, hogy egy jó partnerrel, aki kincs és akit nagyon nehéz megtalálni, bizony megvan az esély arra, hogy a szingli életedhez képest jobban élj, de az ilyen embert nagyon nehéz megtalálni. Mindenki másnál viszont inkább az a helyzet, hogy sokkal rosszabb az életed vele párban, mint nélküle. Ez azt is implikálja, hogy ahhoz, hogy ne menj az alá az életminőség alá, amit egyedül biztosíthatsz magadnak, nagyon meg kell válogatnod, hogy kivel jössz össze és ez bizony azt is jelenti, hogy éveket töltesz el egyedül, mire találsz egy embert, akivel együtt szárnyalhattok. Már ha egészséges emberi működést feltételezünk.

Ami pedig a saját tapasztalatom: 5 éve vagyok egyedül a párommal, mára vőlegényemmel. Nekem is volt rossz kapcsolatom előtte, jobb is, végül egymásra találtunk és egymásban társra, barátra leltünk. Ez egy jó kapcsolat, én ezt teljes mellszélességgel rá merem mondani, jobb, mint szingliként, mert sok dologgal együtt könnyebb megküzdeni. Mégis, egymás mellett az élet ugyanoda fut ki, mint egyedül. Ugyanúgy van egy karrierünk, amit a mi egyéni feladatunk építeni, ugyanúgy van egy testünk, amire figyelni kell, hogy ne menjen tönkre, ugyanúgy kérdés az, hogy hogyan maradunk elégedettek magunkkal, mert bizony a párunk elégedettsége nem mindig számít, ha a mi önbizalmunk épp alacsonyan van. Nekem sem lett kevésbé fontos a férjem mellett az, amivel foglalkozom hivatásomként, nem lett kevésbé fontos konferenciákra járni, nem lett kevésbé fontos tartani a heti 3 edzést. Itt van ő is, szeretjük egymást, támogatjuk egymást, de ez csak egy alaphang a hétköznapokban, amik tele vannak mindennel, amivel anno megtöltöttük őket szingliként. Ugyanabban élünk, csak immár lassan házasan. Az élet egymás mellett is megy tovább és végső soron ugyanoda lyukadunk ki, hogy bizony azzal az élettel kell együtt élnünk és azokkal a problémákkal, amikkel szingliként és azok a dolgok szólnak bele jelentős mértékben a boldogságunkba, amik szingliként. Épp ezért gondolom úgy, hogy muszáj célt találni az embernek az életében párkapcsolaton kívül, mert végső soron azzal az emberrel fog együtt élni a párja mellett, aki szingliként volt. Ez nem úgy működik, hogy lesz egy párod és onnantól elmenekülhetsz a sorsod elől. A sorsod jön veled a kapcsolatba és ugyanúgy utol fog érni, csak ezúttal nemcsak téged ránt be, hanem azt is, aki közel kerül hozzád. Ha nincs hobbid, ugyanúgy érezni fogod. Ha egy szar vagy a karrieredben a saját megítélésed szerint, ugyanúgy érezni fogod. És érezni fogod az ízületi fájdalmat, az érdektelenséget, az unalmat, azt, hogy amíg a párod éli az életét és szeretné, hogy te is a részese legyél, te nem vagy képes élni a sajátod, mert nincs.

És akkor itt lyukadunk ki oda, hogy a párkapcsolat csak egy állapot. Pont olyan mint a fiatalság vagy az öregség, a férfi vagy a nő lét. Attól még az élet ugyanúgy halad velünk, legyünk bármelyik állapotban. Ugyanúgy lesznek problémáink, ugyanúgy megmarad a saját életünk magunk körül és ezért kötelesek vagyunk felelősséggel tartozni. Egész konkrétan magunk iránt.

És ha eljön a legrosszabb és elveszítjük egymást valamilyen oknál fogva, ugyanabban az életben kell helytállni.