Miért van folyamatos mellkas-fájdalmam, szorongásom egy fiú megismerése óta?

Interneten ismerkedtem meg ezzel a fiúval, pár napot, ha pötyögtünk, de akkor folyamatosan és nagyon jól elbeszélgettünk, mintha már ezer éve ismerősök lennénk, utána már rögtön taliztunk. Tartani szoktam az ilyen találkozásoktól, meg mégiscsak első randi meg mi van, ha élőben nem jövünk ki olyan jól. Szóval érthető. Nem az a srác, aki az esetem, mikor megláttam, tudtam, hogy ha simán látnám az utcán, nem jegyezném meg. A lényeg, hogy kellemes volt a randi, kicsit azért feszengős, és mégis azt éreztem, hogy igazán megtudnám őt kedvelni. Nemcsak a munkája érdekelt, nemcsak a pénze és "társadalmi elittsége" imponált, hanem ő maga is. Mikor hazavitt, és néztem, ahogy elmegy, olyan érzésem volt, hogy többet nem látom és nem tetszett ez az érzés. Rögtön hiányérzetem lett. És ez volt benne a furcsa, hogy én még nen éreztem ilyet. Fájt, hogy nem keresett utána, másnap reggel nagyon ideges voltam, enni se tudtam, olyan volt, mint mikor izgulsz a vizsga előtt. De aztán véletlen összefütottunk. Nagy városban élek, ahol nem szoktunk csak úgy összefutni másokkal, főleg nem azokkal, akikkel szeretnénk, nagyo örültem neki. Beszélgettünk, majd újból találkoztunk. Sokkal felszabadultabb volt a légkör, annyi közös van bennünk, és alig vártam, hogy megcsókoljon. Jólesett mellette lenni, ahogy átölelt, úgy éreztem mellette a helyem, biztonságot adott. Az visszhangzott a fejemben, hogy megtaláltam. Még mikor eljöttem tőle, akkor is szinte repültem a boldogságtól, nem volt olyan érzésem, mint múltkor, hogy ennyi. Ennek lesz folytatása. Napok teltek és nem keresett, nagy nehezen értem el és ugyanúgy beszéltünk, mint előtte, örültem, de végül elmondta, hogy most neki nem fér bele egy párkapcsolat egyelőre és korrektebb nem játszani az időmmel. Végén abban maradtunk, hogyha összetalálkozunk, nem megyünk el egymás mellett. Nem mondom, hogy nem fáj, mert de. Azóta, hogy utoljára találkoztunk, nem tudok semmi másra gondolni, mint rá, folyamatosan érzem ezt a fájdalmat a mellkasomban, olyan, mintha a lelkemből téptek volna ki egy darabot - mintha a jövőm ment volna tönkre és elhagyott volna mindenki. Megmagyarazhatatlan, semmire nem tudok koncentrálni, ami baj, mert fontos dolgaim lennének, de szinte állandóan sírhatnékom van. Miért? Voltam már szerelmes, volt fájó plátói is, ami nagyon fájt, de ilyet nem éreztem. Első találkozás óta ez van bennem és nem értem... Nem tudom elfogadni és feldolgozni, ez megy 2 hete, hiányoznak a beszélgetéseink. Lehetséges, hogy ő az igazi, a másik felem, ezért fáj ennyire? Elég rossz életszakaszban vagyok és szükségem lenne valakire, akire támaszkodhatok, nem szoktam függni senkitől ennyire, de vágyom arra, hogy mellettem legyen. Úgy érzem, ez nem végződhet így, lennie kell folytatásnak, de nem akarok éveket várni, most szeretném. Sokat álmodok is vele.

Elég hosszú lett, de jól esett kiírni magamból. Aki hisz a döntő találkozásokban vagy a sorsban vagy bármiben, mi a véleménye? Már nem értem magam, hogy 2 találkozás után ennyire padlón vagyok és mindenről ő jut eszembe.