Miért vállalnak egy rossz kapcsolatba gyereket az emberek?

Nekem exbarátnőm volt ilyen gondolkodású. Nincs rendbe a kapcsolatunk, borzasztó a munkahelye, gyakorlatilag minden sz@r az életébe... Csináljunk gyereket! Mert az majd mindent megold...

Folyton azt nézte a facebookon ki hol tart, exvőlegénye már a másik lány kezét kérte meg, neki is itt az ideje. 22 évesen mindezt.

Vannak ilyenek, nem képesek felelősséget vállalni a rossz életükért, nem néznének magukba, hogy min kellene változtatni, inkább még jobban belecsúsznak ebbe, és konzerválják a rossz helyzetüket, mindig mást hibáztatva.

Azért csinálják ezt, mert nagyon nagyon lelki sérültek, és blokkolják ezeket a sérüléseket azzal, hogy nem hajlandóak szembenézni és feldolgozni ezeket. Inkább választják a közepes szenvedést egész életükbe, de a felszín alatt tartják a fájó dolgaikat. Pedig egyszer kellene feltárni, egyszer fájna nagyon, de utána esély lenne feldolgozni, meggyógyulni. De nem, inkább gyűjtögetik ezeket egész életükben, hogy aztán ebben emésztődjön el a lelkük. Hát pl. ezért vállalnak gyereket többek között.

Sokszor a párok úgy gondolják, hogy a gyerek megvááltoztat mindent. Egy haldokló kapcsolatot szeretnének megmenteni tervezett gyerekkel, mondván Ő lesz a kapocs, ami összeköti őket. Közös cél, akiért mindketten élnek.

Az én ismeretségi körömben sem egy ilyen pár van. Volt aki nyiltan megvallotta, hogy "igen, a házasság megmentése volt a cél". Egyiknek sem sikerült. Biztos van akinél bejön, de szerintem az esetek döntő többségében nem. Jönnek a vélemény különbségek, ki hogy akarja nevelni a kicsit. Egyik enged - másik szigorú akar lenni. Aztán jön az, amikor szándékosan ellentmondanak egymásnak a gyereknél - azért is megtiltom, amit a másik megengedett/azért is megengedem amit a másik tiltott. Verseny jön, kinek a szava erősebb a gyereknél. Meg persze van a stresszesebb időszak, amikor a gyerek miatt nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az korábban megszokott és emiatt van balhé. Ilyen például amikor a gyerek sokáig a szülők közelében aludt, később átkerülne a saját szobájába, de - természetesen - a gyerkőc ragazskodna a Neki megszokotthoz. Átvisszük, sír, visszahozzuk, de ne hozd vissza, sosem fogja megszokni, stb. De van rengeteg más probléma is, ami újragenerálja a vitákat.

A lényeg, hogy ahelyett, hogy két ember szépen csendben elengedné egymást, inkább választanak olyan életet amiben mindketten szenvednek. Előbb-utóbb ugyanis ugyanaz lesz a vége, ami lett volna, csak több lesz a harag, több lesz a szenvedés és a gyerek miatt még elengedni sem fogják tudni egymást. Emellett egy harmadik személy (magya a gyerkőc) is szenvedni fog az egész miatt egy életen át. Látva a vitákat, megélve, az elszakadást, a láthatási periódus neki sem a jó - ráadásul már alattomosak is az emberek, a láthatást minimalizálni igyekeznek, így kéthetente 2-3 órát tölthet az egyik szülővel, ami oké, hogy elégtétel "A" szülőnek a "B" szülővel szemben, mert ugye "szenvedjen a rohadék", de basszus iszonyat nagy szenvedés magának a gyereknek aki akármilyen aknamunka ellenére igenis ragaszkodni fog "B" szülőhöz is. Indokolt esetben érthető, ha "B" bántalmazta a gyereket, na de normális esetben? Emellett szegény gyereknek kényelmetlen és lelkileg flusztráló megismerni/elfogadni a szülő új kapcsolatát. A gyerek világképe torzul. Nagy esélyel agresszív, feszült és intoleráns lesz.

Én betegség miatt vállaltam a gyereket.

Mondjuk volt annyi eszem hogy olyan apától aki tudja támogatni anyagilag, mivel még fiatal vagyok.