Van olyan ember az életedben, akiről tudod, hogy már sosem fogtok beszélni, és ez nagyon zavar hosszú idő után is?

Gyerekkori/tinikori legjobb barát.

Olyan volt mint a filmekben. Mindent együtt csináltunk 7-14 éves korunk között, pedig ő fiú, én lány. Szünidőben reggel 9kor tali, néha haza szaladtunk enni, este 9kor könyörögtünk a szülőknek, hogy csak még 5 perc, volt hogy kiszöktünk éjjel és taliztunk, csak még együtt lehessünk, aztán olyan szerelem féle lett, első csók, "járás"de még nagyon gyerek szinten, de a mindenei voltunk egymásnak, megbeszéltük, hogy ahogy betöltjük a 18at, elvesz:)

Aztán szüleim elváltak és elköltöztünk anyuval messze. Kicsit meghaltunk mindketten, utolsó este el is szöktünk együtt, de nem jutottunk messze.

Leveleztünk egy ideig, de lassan elhalt a dolog. Ez pont a mobilok és net elterjedése előtt volt 2-3 évvel 99-ben.

Sokat gondoltam rá az évek alatt, az első években rengeteget sírtam utána, minden fiúban őt kerestem.

10 éve visszaköltöztem a szülővárosomba és egy nap szembe jött az utcán. Mikor messziről megláttam, a szívem a torkomban dobogott ahogy tudatosult bennem, hogy ő az, jön felém.

Minden visszajött, úgy éreztem mindjárt elkezdek szaladni és a nyakába ugrom.

Jó, persze, sok év telt el, van egy életünk, nem voltak hamis illúzióim, csak úgy örültem, hogy újra látom.

Ahogy közelebb értünk egymáshoz nagy hangosan vigyorogva rá köszöntem, álltam volna meg, hogy akkor leállunk beszélgetni.

Ő meg csak rám nézett, láttam, hogy meglepődik egy pillanatra, megismer, haláli nyugalommal alig hallhatóan visszaköszön és meg sem fordul a fejében, hogy megálljon, ment tovább, nem nézett vissza egyszer sem. Úgy néztem utána mint akit leforráztak. Pedig 10 évvel korábban szó szerint egymás karjaiból téptek ki bennünket.

Egy világ dőlt össze bennem, bár ne is láttam volna, mert addig egy ilyen idilli kép élt a fejemben, milyen lenne újra találkozni.

Mai napig hiányzik, pedig már 22 éve...