Miért választják sokan az (A) kapcsolatot a (H) helyett?

Annyiban jó az A kapcsolat, hogy mindenkinek vannak gyengeségei, vagy legalábbis gyengébb pillanatai, és fontos, hogy ilyenkor tudjunk támaszkodni a párunkra. És általában is vállt vállnak vetve együtt (is) tudjunk fejlődni, ne csak individuumok legyünk külön célokkal.

Amit leírsz probléma az egyébként abból adódik inkább, ha a kapcsolat egy egyenes szárú A-ra (rovásírás A-ja?) hasonlít, azaz nem kiegyenlített.

Persze ez már csak definíció kérdése, értem miről beszélsz.

Ugyanakkor én tapasztaltam olyat, hogy a másikra való támaszkodás (nem csak simán támogatás) segített valakit abban, hogy fejlődjön. Mint amikor az emeletet építik. Alá kell támasztani, amíg megköt, és ha ez akkor nem lenne stabil, akkor összedőlne az egész, viszont utána kiveheted alóla a támaszokat, és onnantól már arra is alkalmas, hogy ő tartson meg másokat.

Persze ez csak ideiglenesen működik.

Aztán van olyan is (bár manapság szerintem egyre ritkább), amikor egyszerűen ez egy valóban elfogadott dinamika a párnál, mindenki tudja, és elégedett a kapcsolatban betöltött szerepével, elégedett azzal, hogy ő csak egy fél az egész párkapcsolatban. Például vegyünk egy hagyományos családmodellt, kereső apa, háztartásbeli anya. Az apa hozza haza a pénzt, amiből él a család, illetve biztosítja a más értelemben vett biztonságot, az anya végzi a ház körüli, gyerekneveléssel kapcsolatos munkát, illetve ő adja a család lelkét, biztosítja, hogy minden rendben haladjon a magánéletben. Manapság egyre kevesebb embernek ez a vágya, egy nő a társadalom szemében egyenesen lenézendő, ha így gondolkozik, de ismerek olyan családokat, ahol ez valóban működik. A kulcs abban van szerintem, hogy az ember egy csapatként tekint magukra, ahol neki magának is megvan a feladata és szerepe, vagy csak azt a részét nézi, hogy a másik mit tud neki adni, a saját felelősségét elhanyagolja.