Milyen undorító szokás ez? Hogy lehet egy szakítás után 2 héttel új "párja" valakinek?

Kötelező válasz, hogy javítsuk a pontozási statisztikákat: nem, teljesen normális dolog, hisz emberek vagyunk és az ember társas lény

(= Kell a f@$z/punci)

Amúgy marhára leszarom, ha valaki két hét alatt túl tudja tenni magát egy kapcsolaton, azt nagyon tudom irigyelni, én ugyanis fél év alatt sem tudtam

(Most eltérek kicsit a tárgytól)

#23-as: Immáron kismilliomodjára hallom ezt az ostoba általánosítást: "Az ember társas lény"

Nem! Nem mindegyik. Vannak akik igen, vannak akik nem, de nem minden ember társas lény. Ez ugyanolyan, mint pl. az olyan kijelentések, hogy "Kivétel nélkül minden cigány agresszív, ingyenélő meg bűnöző", pedig nem mindegyikük az.

“Több pénzt fizet”

Mire? 😂😂

Én 13 évig éltem valakivel, közös családunk lett. Soha nem csaltam meg, neveltem a gyerekeket, vittem a háztartást. Voltak gondok, amit igyekeztem kommunikációval megoldani, mindig elmondtam, ha bajom volt, mindig igyekeztem őt is meghallgatni. Egy nő, az a legtöbb esetben valóban igyekszik kitartani a gyerekei apja mellett, szinte bármi áron, és nem ugrik ki a kapcsolatból az első nehézség hatására.

Van azonban egy pont, ahonnan elkezd a dolog lejtmenetbe kapcsolni. Amikor már hiába beszélsz, egyszerűen nem vesznek komolyan. Nem változik semmi. Mintha egy gödörben ülnél, ahonnan nem lehet kimászni, mert mindig visszalöknek. És te szép lassan elkezded elengedni az egészet.

Jön egy másik. Aki megérint érzelmileg. Te tisztességes maradsz. Elkerülöd. Nem teszel semmit. A gyerekeidre gondolsz.

A saját párod érintésétől már menekülsz, ő meg hisztizik, neki az "jár", nem érti, mi bajod. A gyerekek a nagymamánál nyaralnak, ti meg mint két idegen. Sorozatot néztek. Se bújás, se intimitás. Se kommunikáció, pedig nagyon kellene. De mindig sértődés a vége, megbeszélés helyett.

Elengeded a plátói szerelmet, de nem javul meg semmi. Lepereg egy újabb év, és már nem érted, miért csinálod. Kívülről család vagytok. Belülről jó esetben is csak lakótársak.

Aztán újból jön valaki. Valaki, aki mellett nevetsz. Aki ismét megérint. Aki nem közeledik, mert családod van. Te pedig nem akarod őt is elveszíteni. Felismered, hogy már rég vége, hogy ennél még egyedül is jobb. Bőgsz, lelkifurdalsz, majd végre kilépsz abból, ami nem működik.

A külvilág csak azt látja, hogy egy hónap múlva már valaki mással vagy. Mert persze azonnal randira hív, amint megtudja, hogy lehet. A külvilág sz@ranyának tart, aki tönkretette a családja életét. Hogy mi az igazság, vagy hogy mikor ment tönkre, azt csak ti tudjátok. Hogy végig hű voltál, és pont azért léptél ki, hogy továbbra is tisztességes tudj maradni, ez sem érdekel senkit. Elveszítesz jó pár "barátot", de sokkal többet nyersz. Sajnálkozva nézed azokat, akik tovább szenvednek a látszatban, gyerekre, családra, ki tudja mire hivatkozva. Te semmiért nem csinálnád vissza. Az exed még mindig nem érti, és nem is fogja soha. Nem hiszi ma sem, hogy nem csaltad meg, de már nem is számít.

#27-es Köszönjük szépen az általánosítást.

Fogadok egy havi fizetésemben, ha most azt mondom, azért a nőknek sem kell a szomszédba menniük gennyládaságért, kisvártatva jön rá valami szaftos reakció, például olyasmi, hogy "de hát a tetű férfiak miatt vagyunk mi is tetvek!!!!" meg hasonló finomságok.

#28:

Hol általánosítottam? Leírtam egy történetet, a sajátomat, ami kívülről nézve egy olyan történet, mint amiről a kérdés szól.

Pont hogy azok általánosítanak, akik szerint a nők anyagiak, meg kapcsolatfüggés, meg szimpla szemétség miatt ugrálnak egyik kapcsolatból a másikba.

Pedig a valóság nem ez. Nem ugrálunk. Csak mivel sokkal később lépünk, mint kellene, ezért tűnik úgy. Mert még huszadjára is új esélyt adunk. Meg reménykedünk. Meg megbocsájtunk. Pedig már először se kellene.