Ez meg mi a franc már?

A leírásodból még bármi lehetett.

A lényeg, hogy ne félj. Majd meglátjuk mi történik még.

Ha lidérc, akkor főképp ne félj, mivel nem tud veled semmit se csinálni, csak ijesztgetni. Azzal meg ne foglalkozz. Ne "etesd"!

Ha megnyugtat, beszélj hozzá, és mondd meg neki határozottan, hogy menjen el, mert zavar. Sok ért a szép szóból.

Nem nevetséges az, ha átjön valaki, hogy ne félj.

Nekem gyerekkoromban egyedül kellett mindig megküzdenem a félelemmel és lidércekkel, szellemekkel.

Légy hálás azért, hogy van valaki, aki melletted van, ha baj van. :)

Egyébként, ha videóra venni nehéz lesz. Ahhoz fel kell állítani egy kamerát éjszakára és nappalra olyan helyiségekbe, ahol a legtöbb jelenséget észlelted. Olyan szögben kell beállítani, hogy az egész szobát belásd. Éjszakára pedig éjjellátó kamera kell, vagy esetleg egy kis lámpát égve hagysz, ha nem zavarja a felvételt nagyon, és kivehetőek a dolgok.

Az a baj, hogy nagyon gyorsan történik, és nem érkezel odakapni a kamerához.

Nálunk is volt ilyen. Közös szobám van a húgommal és éjjel mikor ő már aludt valaki a nevemet mondta. Először azt hittem a húgom beszél álmában, de az lehetetlen, mivel rajta volt ez az asztma kütyüje. Másnap épp egy cosplay sminket készítettem neki, mikor rám szólt hogy a kezemben lévő paletta böki a nyakát. A paletta nem ért a nyakához... Egyszerűen rettegtem, zseblámpa nélkül még a mosdóba sem mertem kimenni szürkülettől kezdve. Éjjel képtelen voltam elaludni és mikor már a szüleim szobájából sem szűrődött át a TV fénye egy alak jelent meg az ágyam végében. Két dolog történt. Először bebújtam a takaróm alá (tudom, bátor vagyok) Másodszor pedig közöltem vele, hogy tűnjön el. Nem voltam benne biztos hogy le kéne tolni valami szellemet, de nem mondanám, hogy racionális döntésre képes lettem volna. Az ezt követő két nap nyugtom volt. Utána fényes nappal kezdődött a dolog előről. A sminkcuccaim szabályos rendben ki voltak pakolva a padlóra, mikor beléptem a szobába. A hajsütővas (nem volt bedugva) felforrósodott a kezemben. Mikor pakoltam át a szekrényem csak leszórtam a ruháim a padlóra, mikor visszafordultam összehajtva feküdtek egy stócban az ágyamon. A sminkholmim minden egyszer visszakerült a padlóra. De éjjel nyugalom volt. Ezt a pakolászást úgy két napig bírtam cérnával. Mikor ismét kipakolta a sminktáskámat beszélni kezdtem hozzá. Mivel rájöttem korábban a szidás és parancsolgatás nem hat rá, megköszöntem neki, hogy rendbe tette a kenceficéimet. elmondtam neki, milyen hálás vagyok, amiért a zacskóba beledobált holmikat ilyen szépen rendszerezte nekem. soha olyan butának még nem éreztem magam, mint akkor. De végtére is sikerrel jártam. A nő megjelent és azon felül, hogy fejmosást kaptam, amiért rumlis vagyok beszélgetett velem. Kiderült éjjel nem engem szólongatott, hanem a kislányát. Őt Biancának nevezték, ahogy én is Bianka vagyok. De a sötétben nem ő figyelt engem. Itt kezdtem megint bepánikolni. Éjjel megkértem a sötét alakot (lehetséges, hogy inkább kissé hisztérikusan ráparancsoltam), mikor az arcom fölé hajolt, hogy most már aztán bökje ki az és mit akar, mert így úgysem jut egyről a kettőre. Láss csodát kisült, senki nem akar legyilkolászni álmomban (vagy legalábbis ők nem). Az a fiú/férfi a nővérét figyelte csak aki eléggé amnéziás szellemként minket riogatott. Annyi a történethez tartozik, hogy a nő a lánya nevén kívül semmire nem emlékezett. Végül a fiú segítségével felderítettem a család történetét és minden kezdett értelmet nyerni. Rájöttem, hogy nem ártalmasak, soha nem is voltak azok, csupán annak tűntek. Néha a szellemek gonosznak mutatkozna, mert nem tudják, hogyan kommunikáljanak velünk. Én személy szerint már nem is bánom annyira, hogy megjelentek itt nálunk. Egyelőre nem mentek el, nem tudom el fognak-e valaha, de ennek kifejezetten örülök. Alexander egy kifejezetten jó beszélgetőpartner és a nővére is kedves. Tragikus és kalandos volt az életük, bármennyire is rövid. Mindennél szívesebben hallgatom a meséket Olaszországról, az akkori életükről, hogy milyen is volt akkor régen. Egyszerre fantasztikus és bevallom vicces is. Két ennyire különböző kor találkozása rengeteg komikus pillanatot szül, ezt elhihetitek.

Ennek a meglehetősen hosszú mesének a lényege nem az, hogy nekem feltűnési viszketegségem van és mesélhetnékem. Szeretnék rávilágítani, hogy akiket lidérceknek és kopogószellemeknek gondolunk,azok nem mindig azok. Ha kevesebb félelemmel és némi tisztelettel fordulunk feléjük, életre szóló élményben lehet részünk. Nem minden gonosz, ami ismeretlen. Csak hajlamosak az emberek ezt hinni. Próbálj meg ne rettegve vagy parancsolgatva beszélni hozzá! Csupán kérdezd meg, hogy van, tetszik-e neki a berendezés, honnan keveredett erre, vagy éppenséggel mit szól a városhoz. Lehet, hogy nagyobb sikerrel járnál.