Gyerekkorotokban találkoztatok szellemekkel? Miért gyakoribb jelenség ez gyerekeknél?

Mert az ő tudatuk még teljesen nyitott.

Nekem nem volt pedig szerettem volna.

Szintén nem volt. Nem is ismerek senkit a környezetemben.

Viszont szerintem ez az állítás csak Urban Legend. Ha viszont statisztikailag valóban kimutatható lenne akkor az szerintem nem azért lenne mert "nyitott a tudatuk" szimplán csak azért mert bennük még nincs meg az a fék hogy: nem beszélek arról hogy valami olyat látok amit más nem mert hülyének néznek.

A gyerekeknek baromi jó a képzelőereje és amikor a gyerek a képzeletével játszik, úgy tűnik, mintha egy láthatatlan személyt látna, pedig csak élénk a képzelete és odaképzeli, olyankor sok szülő belemagyarázza, hogy biztos szellemet látott.

Az viszont igaz, hogy gyerekkoromban többször megálmodtam dolgokat, aztán ez elmúlt. Érdekes módon az utóbbi években megint többször megálmodtam előre dolgokat, főleg mióta gyerekem született.

"De ha olyan gyakori lenne, nyilván a személyes ismerősi körből venné az ember a példákat."

Nekem a személyes ismeretségi körömben négy példa volt hasonlóra, egyik a saját unokaöcsém.

Szerintem nagyon valószínű, hogy egyikük sem fog arra emlékezni felnőttként, hogy olyan dolgokat érzékelt 2-3 évesen, amit a felnőttek nem.

Amúgy amikor a munkám miatt viszonylag sok ilyen korú kisgyerek anyukájával voltam kapcsolatban, és kialakult egy bizalmas viszony, akkor meglepően nagy arányban számoltak be hasonló tapasztalatokról, és arról is, hogy ezt nem szívesen osztják meg másokkal, még tágabb értelemben vett családon belül sem, mert tartanak a megbélyegzésről, vagy mások tapasztalatából okulva tartanak attól, hogy pszichológushoz akarják küldeni a gyereket azok, akik szerint ez nem valamiféle valós érzékelés, hanem pszichés probléma áll a hátterében.

Én egyébként láttam egy rokonomat a halála után, de már nem voltam gyermek. Még azt se tudtuk, hogy meghalt, de eltűnt, keresték. Akkor este arra ébredtem, hogy egy alak áll a beszűrődő lámpafényben az ablakom előtt a szobában. Csak a fekete sziluettje látszott. A kutyám nyújtózkodva köszöntötte őt. Én visszafordultam a fal felé és aludtam tovább, arra gondoltam, ez lehetetlen. Nem voltam teljesen ébren, különben nagyon megrémültem volna. Reggel tisztán emlékeztem az egészre, a kutyám köszönő mozdulata, ahogy farkcsóválva az alak felé nyújtózkodik, teljesen valóságosnak tűnt, de az alak hihetetlennek hatott. Délután hívtak, hogy megtalálták a rokonomat holtan.

Kb. 15 év múlva a 3 éves kislányommal meglátogattuk a sírját. Megmutattam neki, melyik rokonom hol fekszik. Ő tűnődve nézte a sírokat és nem értette.

- Nem látom. Hol vannak? - hajolt kutatva a sír fölé. Valahogy nem bírtam neki azt mondani, hogy a földben.

- A virágok közt? - kérdezte.

- Igen, kicsim a virágok között - mondtam neki hálásan.

- Hmmm...Hallom az orgonát.

- Mit? Mit hallasz? - kaptam fel a fejemet.

- Hallom az orgonát.

Kértem, hogy ismételje meg, de nem volt hajlandó.

Azért lepődtem meg annyira, mert a sírra, ami fölé hajoltunk, ezt vésettük:

"Valahol lenni kell egy orgonának,

Melyen majd egyszer befejezhetem

A dallamot, mely itt halálba bágyadt

S amely az életem nekem!"

És soha nem olvastuk fel ezt a gyereknek, nem is nagyon járt a temetőben korábban.

Azért sem hittem a fülemnek, mert emlékeim szerint épp harangoztak és nem hallottam jól. Aztán az is lehet, hogy a harangozást hallotta és azt akarta mondani. De nem tartom valószínűnek, hogy a harang helyett orgonát mond egy 3 éves gyerek. Az elképzelhető, hogy ő azt mondta, hogy hallja a harangot és én értettem orgonának. De kétszer is orgonát mondott, legalábbis én annak hallottam.

Na mindegy, nem akarok feltétlen belemagyarázni semmit, én se vagyok biztos benne.