Az hogy lehet, hogy mindig igy kell élnem? Gyerekemnek is?

Mi rosszat tehettem, tehettünk, hogy ahhoz képest, hogy gyerekkorunkban ott voltunk egymásnak a tesómmal, jártak az unokatesók, voltak barátiam, ma meg már nem tartjuk a kapcsolatot az uncsitesókkal, tesóm messdzire költözött (neki a férje meghalt két éve), nekem meg született egy kislányom, úgy alakult, hogy egyedül nevelem. testvére nem lesz, barátaink nincsenek, neki sem alakul az oviban semmi. Lett új párom, aki nem akar gyereket, ő nem tartja a rokonaival a kapcsolatot. Tehát úgy érzem, hogy régen cserfes voltam, volt mindig társaságom, most meg mintha a sors azt akarná, hogy mindig magányos legyek, meg a lányom is, még ha párom lesz, az se hozzon megnyugvást, ne legyen társaságunk, legyünk mindig egyedül. Úgy érzem, néha hogy már beszélni is elfelejtettem, poénkodni nem tudok már, mert nincs kivel. Senki nem nyitja ránk az ajtót. Kislányom is éli velünk ezt a kuka életet. Ezt a sorsot miért kaptam? Büntetésből??? De mit tehettem, hogy nekünk mindig igy alakul?