Miért hiszed el, hogy a nehézségeken keresztül tanulni lehet bármit is, vagy akár fejlődni?

Mindenki másképp reagál

Akkor jöttem igazán rá amikor egyre több gyerekről hallottam aki öngyilkos lett iskolai bántalmazás miatt.

Nekem anno eszembe sem jutott és az sem hogy nem megyek iskolába többet, soha nem is sírtam miatta.

Én már nem bízom a jobban, sőt ahogy öregszik az ember az élet egyre rosszabb lesz, nemhogy jobb

De a kérdésre válaszolva az igaz hogy nem fog fejlődni ettől az ember, maximum csak felismeri, mint én hogy neki ez jutott és “vonzani” fogja a bántalmazást bárhova megy.

Mert pl ami velem is történik gyerekkorom óta ezügyben, arra nincs már racionális magyarázat

Teher alatt nől a pálma. Tartja az ősi tuareg mondás.

Herbert Frank meg a Dűnében azt írja, hogy szükség van a nehéz időkre, hogy az emberek pszichológiailag megizmosodjanak.

Mindezek mellett én úgy vélem, van aki a más kárán tanul, és van aki a magáéból sem.

Engem a nehéz idők mindig tanítottak, és jóval magasabbra jutottam utána, mint amit előtte valaha is elértem. Nem is egy alkalommal.

16

Nekem a Dűne könyvei a kedvencem. Sokat lehet belőle tanulni, sok jó idézet megállja a helyét a társadalomban. De azokat is csak azok értik, akik már izmosodtak a nehéz időkben...

"Az emberi tudattalant mélyen áthatja az igény egy logikus világmindenség iránt, amelynek értelme van. A valóságos világmindenség azonban egy lépéssel mindig a logika előtt jár. " - Frank Herbert

Azért "hiszem", hogy a nehézségeken keresztül lehet tanulni, mert így tapasztaltam és így látom logikusnak.

Másképp hogy lehetne? gondolj bele, ebben a világban minden kontrasztos, kétpólusú.

Nem tudnám mi a világosság, ha nem lenne sötét, nem tudnám mi a hideg ha nem ismerném a meleg fogalmát. Ebből kifolyólag minden vágyam, és célom ami valaha kialakult, az egy ellenpólusnak, hiánynak vagy fájdalomnak a következményeképp jelent meg bennem.

Ha nem csaltak volna meg soha, nem ismertem volna fel hogy egy bizalmas, őszinte kapcsolatra vágyom, amit ma már megkaptam.

Ha nem lettem volna elítélve és kiközösítve, bántalmazva, soha nem jöttem volna rá, hogy erősítenem kell az önelfogadást, és önbizalmat, ami által megszeretem magam, és megerősítem a határaimat,és megtanulom megvédeni magam.

Én úgy tapasztaltam hogy az egész élet egy tanulás és fejlődés, és ezt úgy mondom hogy nem volt könnyű életem.

Az hogy süllyedsz vagy fejlődsz ezektől, az mindig egyéni döntés. Az is sokszor előfordul hogy évekig, évtizedekig sodródsz lefelé, amikor végre úgy döntesz hogy elindulsz a fejlődés felé, soha nincs késő.

A másik pólus például egy rokonom, aki nem vette a fáradtságot erre. Neki nem volt annyira nehéz élete mint nekem, de számára a kevesebb is elég volt hogy egy életre lehúzza magát. A szorongást depresszió követte, 40 év alatt a depressziót alkoholizmus, azt pedig paranoiás pszichózis. Ma már gyakorlatilag menthetetlen, és soha nem kért segítséget, terrorizálja a családtagjait, és mindenki azt lesi mikor hal meg.

Ez is egy út, mi döntünk merre indulunk.

Ha nem lettem volna elítélve és kiközösítve, bántalmazva, soha nem jöttem volna rá, hogy erősítenem kell az önelfogadást, és önbizalmat, ami által megszeretem magam, és megerősítem a határaimat,és megtanulom megvédeni magam.

Akkor milyen szerencsés az akit tönkretettek már az iskolában is, hiszen belőle lesz az erős ember

Véletlenül sem azokból lesznek a sikeres emberek akik normális családba szulettek és nem bántalmaztak őket sem otthon sem az iskolában…

Amit a rokonodról leírtál annak az útnak a közepén vagyok én most és nincs belőle kiút mert eleve gyenge alkat vagyok másrészt erre desztinalt már a gyerekkorom is