Ha emlékeznétek az előző életetekre, akkor felkeresnétek a régi családtagjaitokat? Érdekelne egyáltalán, milyen lenne újra látni őket?

Pont ilyesmin gondolkoztam ma reggel, miután felébredtem.

Igen, én felkeresném őket.

De csak azokat, akikhez szép emlékek fűztek.

De pont emiatt aggódom is, csak emiatt félek a haláltól, a felejtés miatt. Nem akarom, hogy elfelejtsük egymást azokkal, akik most nagyon fontosak nekem. Nem érdekel egy következő élet nélkülük.

De történtek velem furcsa dolgok az életben amik adnak némi reményt, hogy nem vész feledésbe minden. Pont a két legfontosabb emberrel, a lányommal és a szerelmemmel nagyon sokat álmodtam még mielőtt az életben megismertem volna őket. Tehát valamiféle tudás, emlékezés, érzés ott lehet az emberben azokkal kapcsolatban, akik fontosak, akikkel valóban dolgunk van.

Volt egy időszak, mikor gyakran álmodtam egy bizonyos hellyel ami nagyon nosztalgikus különös érzéseket keltett bennem. Hosszú történet... Lényeg hogy nagyon nagy hatással volt rám az álom, azt éreztem utána, hogy összeállt a kép , tudom miért olyan most az életem, amilyen. Fontos összefüggésekre mutattak rá ezek az álmok amik nagyon úgy tűnik, egy előző életemet mutatták meg.

Ha még élnének, érdekességképp biztos :)

Egyébként én nem emlékszem az előző életemre, de szerintem majdnem biztos, hogy egy második világháborús katona voltam a bátyámmal együtt. Van egyetlen darab emlékképem. Évekkel ezelőtt, mikor bátyám új hajat vágatott magának, és leültünk egymás mellé az ágyra, ahogy oldalról ránéztem, hirtelen megjelent előttem egy kép, ahol mi ketten egy besötétített irodában ülünk, zöld katonai egyenruhában. Nemtudom ez honnan jöhetett, mert alapból utálom a háborús dolgokat, de az nagyon valóságosnak tűnt. A legmélyebb félelmem is az, hogy háború tör ki, illetve a két világháború közti időszakot nagyon szeretem, mármint annak a világnak a hangulatát, életstílusát. A mai napig ha meglátok egy régi stílusú vájogházat, honvágyam támad. Emellett óvodás koromban gyűlöltem, ha a fiú tesómék a játékpuskáikkal lövöldöznek, ilyenkor elkezdtem hisztizni, és mindig elbújtam a takaróm alá. Évekig féltem is attól, hogy engem meg fognak ölni. Úgy vélem, ezek a jelek utalhatnak arra, hogy én hol éltem előző életemben, és ki voltam. Lehet hülyeség, de szeretek ezeken gondolkozni.

Én találkoznék velük. Meg a régi helyekre is elmennék.

Mondjuk nem emlekszek semmire.

Nem kell keresnem őket, mert most is az életem részei különböző szerepekben.

És igen, a régi érzések még mindig megvannak, de hál'istennek csak korlátozott formában.

Akivel régen jó volt, azzal most is vonzódunk egymáshoz, szimpatikusak vagyunk egymásnak,megint rokonok,házastársak,barátok vagyunk. Régi ellenségeim, gyilkosaim, most csak unszimpatikusak, de nem akarok rajtuk tudatosan bosszút állni, bár tudat alatt szól a vészcsengő, hogy vigyázzak velük.

Miután elveszítettem egy nagyon szeretett hozzátartozómat, szeretném hinni, hogy van valahol, akár újjászületett formában. Ez esetben irigylem azokat, akik körülveszik, az új családját.

Ahogy valaki fentebb írta, a halálban a felejtés a legrosszabb. Ha újjászületünk, idővel elfelejtjük a régi életünket és szeretteinket. Csak abban reménykedhetünk, hogy egyszer, egy másik életben ismét együtt lehetünk, de olyan formában, mint korábban voltunk, már valószínűleg soha nem leszünk.

Ilyen értelemben minden élet egyedi és megismételhetetlen, becsülje hát meg mindenki a szeretteit, a velük töltött minden másodpercet, mert kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetsz.

Van egy visszatérő álmom, talán előző életem emlékmorzsája:

Szerzetesként egy kolostor udvarán állok sok más szerzetessel, talán valamikor a középkor végén. Egy számomra ismeretlen nyelven beszélünk, újlatin hangzású (talán olasz vagy provanszál), felettünk épp napfogyatkozás van és mindannyian izgatottan figyeljük. közben élénken beszélünk, de nem tudom, miről, mert nem értem, hogy mit mondok.