Vajon a halál után mi van? Tényleg létezik a reinkarnáció?

Platón filozófiája szerint az aranylelkűek vissza tudnak emlékezni az ideák világára ahol lelkük az eredeti tökéletes állapotban volt jelen.

Léthéből feledést isznak az árnyak, míg a Mnémoszüné az emlékezés folyója.

Miss Endzsi nagyon szépen, érthetően megfogalmazta a dolgot.

Kár hogy a lélek egy rideg parazitaként használja a fizika testünket, tudatunkat,,,a lelket nem érdekli hogy halsz meg,,mikor halsz meg,,leszar mindent. Adatokat tárol és viszi egy magasabb lófax elé, hogy az magasabb fax kielégüljön a beteges információkkal, amit gyűjtött az ember az élete során, Jót nevet rajtunk a "góré".

Azt feltétlenül tudnunk illene - ám nincs így - hogy a keleti kultúrkörből átkerült "lélek" fogalom teljesen más, mint a júdaizmusból eredő, majd a jézusi tanban lévő "lélek".

Míg a buddhista/hindu lélek megjelenik minden dologban, tárgyakban állatokban emberekben, és az adott dolog "létezését" igyekszik magába foglalni, addig a keresztény kultúrkörben magáról a személyről, az "ÉN"-ről van szó. Tehát lehet, hogy van olyan valami, ami vándorol (ritkán még emlékezik, de teljesen bizonyított eset nincs). Ám az a lélek, amely kifejezetten az értelemmel rendelkező emberben van (és talán más olyanban is amelynek hasonló értelme lehet) a katolikus felfogás szerint is olyan, amelyhez mindenképpen tartozik test is, és öröklétűnek tartja. A halál pillanatában nem szétválik az ember testre és lélekre, hanem egy új testet kap (úgy mondják: romolatlan test), és abban létezik tovább.

A kereszténységről sok tévhit van, és már a korai korokban is megjelentek olyan nézetek, amelyek nem tükrözik helyesen a Jézus által közvetített örömhírt. Ma különösen Anzelm nézetét kérdőjelezik meg maguk a katolikusok is, noha Anzelm, a korának kiváló hittudósa még egy kitűnő istenérvet is kreált nekünk.

Jézus tanítása pontos választ ad nekünk a kérdésre. A zsidó vallás a hosszú fejlődési szakaszán keresztül eljutott egy olyan pontra, ahol a továbblépésben csak Jézus tudott segíteni. Itt jegyzendő meg, hogy a többi nagy vallással ellentétben, amelyek egy letisztított, és megváltoztathatatlan istenképet közvetítenek (pl. az iszlám), a judaizmus és a rá épülő kereszténység egy állandóan fejlődő hitrendszert hirdet. Jézusig eljutottak az egyistenhitre, és arra, hogy az Isten maga a szeretet. Abban vita volt, hogy van-e feltámadás, ám a komoly problémát az okozta nekik, hogy nem tudtak elszakadni egy olyan istenképtől, amely időnként haragvó, sőt büntet is, s egyébként ki kellene engesztelni.

Jézus a tanításában egyértelműen kijelenti, hogy halálunk után is van életünk. Az "ÉN"-ünk tovább létezik, egy másik fajta világban, melyben nincsen végesség. És ott az Istennel együtt leszünk. A lényeg az, hogy Isten se itt a földön, se ott soha nem fog ítélkezni felettünk, soha nem vádol semmivel, ott tulajdonképpen valamiféle véget nem érő boldogságban létezünk. Képtelenség elmondani milyen lesz ez, bár Jézus többféle módon utal rá (pl. mint egy hatalmas vacsora). Ám eljövetelének nem ez a lényege, hanem annak a belőlünk kitörölhetetlen gyanúnak a feloldása, hogy valamiféle ítéletet kapunk Istentől. Anzelm tanítása szerint Jézus kiengesztelte az Istent (magára vette a bűneinket, és meghalt a kereszten), de az őskeresztények nem ezt hirdették.

Nem az Isten lett kiengesztelve. Annak erre nem volt szüksége, anélkül is ugyanúgy, végtelenül, és feltétel nélkül szeret. Helyette egy furcsa dolog történt. Jézus azt is hirdette, hogy ő az Isten fia. Mintha két Isten lenne, az Atya (akit Jézus úgy nevezett, hogy Abba, s ez magyarul olyasmit jelent hogy Apuka), és maga Jézus is. Ma már tudjuk, az Isten - az egyistenségből tovább fejlődve - egyetlen egy, nincs belőle több, de emberileg felfoghatatlan módon három személy, keresztény szóval: szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek (utóbbit Jézus ígérte meg hogy elküldi maga helyett, miután a feltámadást követően egy ideig még a földön volt, majd a mennybe ment).

A furcsa az volt, hogy a keresztre feszítéskor maga az Isten lett feláldozva. Az Atya hagyta, hogy a Fiát megöljék (pedig az utolsó pillanatig lehetett volna hogy ne haljon meg). Ezzel áldozatként fölajánlotta NEKÜNK! A legdrágábbat hagyta áldozatként, amelyet egy Atya tehet: a saját fiát! S figyeljük meg! Péntek délutántól vasárnap hajnalig mi történt? A Fia halott. Hol van a bosszú, hogy megölték? Melyik apa tudná ezt harag nélkül elviselni? De: NEM TÖRTÉNT SEMMI! Megmutatta, hogy ennyire szeret minket embereket. Ha a fiát megölik, akkor sem áll bosszút rajtunk.

Az őskeresztények ezt az igazi örömhírt (Eu-angelion = evangélium) hirdették, és ezt őrize meg sok szerzetesrend is nekünk, az elterjedt Anzelm féle értelmezés mellett. Ha elhisszük, hogy az Isten szeret, és nem ítél meg, akkor semmi rossz nem várhat ránk halálunkkor, feltéve, hogy mi is ilyen szeretettel tudunk lenni mások iránt. Ugyanis valószínűsíthető, hogy aki megítélne, az nem lehet más, hiszen így a legigazságosabb: Mi magunk, önmagunkat. Ezét fontos, hogy már itt a földön is meg tudjunk bocsájtani, mert ezt várjuk magunktól is majd az számunkra legigazságosabb ítéletünkben.