Mi a véleményetek az alábbi történetről?

Szent Brúnó, a karthauzi rend megalapítójának életében találunk egy olyan eseményt, melyet a tudós bollandisták (a szentek életével foglalkozó tudós jezsuita atyák) alaposan tanulmányoztak, és amely a történelmi hitelesség összes kritériuma szerint még a legszigorúbb kritikával szemben is megállja a helyét. Az esemény Párizsban világos nappal játszódott le, több ezer tanú jelenlétében. A részleteket róla kortársak jegyezték fel. Ezenfelül a történtek még egy új szerzetesrend alapításához is vezetett.

Párizsban meghalt egy híres egyetemi tanár, Raymond Diocres. A tudóst mindenki csodálta, és ezért tanítványai nagyon szomorkodtak, amikor tanáruk 1082-ben meghalt. E kor egyik kiváló tudósa, Brúnó, aki egész Európában ismert volt tudománya, tehetsége és erényei miatt, a haláleset idején éppen Párizsban tartózkodott négy kísérőjével, és ezért kötelességének érezte, hogy a nevezetes halott temetésén részt vegyen. A holttestet a Notre Dame mellett a kancellária nagy termében ravatalozták fel, ahol hatalmas tömeg vette körül a ravatalt, amelyen a holttest az akkori idők szokása szerint egy egyszerű vászonlepellel leterítve feküdt. Abban a pillanatban, mikor a halotti zsolozsma azon részét kezdték el énekelni, mely így kezdődik: „Responde mihi – válaszolj nekem, mily nagyok és mily sokszámúak vétkeid”, a lepel alól egy síron túli hang szólalt meg és az összes jelenlevő e szavakat hallotta: „Isten igazságos ítélőszéke elé idéztek.” A közelállók azonnal a ravatalhoz rohantak, felemelték a leplet, de a halott ott feküdt mereven, mozdulatlanul, teljesen élettelenül. Az egy pillanatra félbeszakított szertartást újra folytatták, de a jelenlevők továbbra is döbbenten és a félelemtől reszketve álltak ott. Újra elkezdték az officiumot és újra elértek ahhoz a bizonyos sorhoz: „Válaszolj nekem.” Ezúttal a halott minden szem láttára felült és az előzőnél még erősebb, még érthetőbb hangon ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke elítélt”, majd élettelenül visszahanyatlott.

Az emberek riadalma tetőpontjára hágott. Az orvosok ismét megvizsgálták a holttestet és újra megállapították a halált. A holttest hideg és merev volt. Senkinek nem volt mersze a szertartást folytatni és az officiumot a következő napra halasztották. Az egyházi méltóságok nem tudták, mi tévők legyenek. Egyesek azt vélték: „Ez egy elkárhozott, nem méltó az Egyház imáira.” Mások azt mondták: „Nem, mindez kétségtelenül ijesztő ugyan, de végülis, nem leszünk-e mindnyájan, úgy ahogy vagyunk, először megidézett és aztán megítélt Isten igazságos ítélőszéke előtt?” A püspöknek is ez volt a véleménye és így másnap ugyanabban az órában újra megkezdték a halotti szertartást. Brúnó és kísérői, csakúgy, mint előző nap ott voltak, s ezúttal az egész egyetem és egész Párizs ott szorongott velük a Notre Dame-nál. Az officium tehát újra elkezdődött. A bizonyos sornál: „Válaszolj nekem”, újra felegyenesedett doktor Raymond teste és leírhatatlan iszonyattal, mely az összes jelenlévőt a rémülettől megbénította, ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke elkárhozásra ítélt”, majd visszahanyatlott és mozdulatlanná vált.

Ezúttal nem volt több kétség. Erről az oly nyilvánvaló és borzasztó csodáról már tanakodni sem volt többé szükség. A káptalan püspöke parancsot adott, hogy a holttestet ott helyben fosszák meg jelvényeitől és kitüntetéseitől, és adják át Montfaucon közigazgatásának.

A nagy teremből való távoztában határozta el az akkor 45 éves Brúnó visszavonhatatlanul, hogy elhagyja ezt a világot. Kísérőivel a Grenoble melletti Grande-Chartreuse magányában kereste az elvonultságot, hogy biztosan munkálkodhasson üdvözülésén, hogy így nyugodtan készülhessen fel Isten ítéletére.

Igen, minden bizonnyal, itt magunk előtt látunk egy elátkozottat, aki „visszajött a pokolból”, de nem azért, hogy azt elhagyja, hanem, hogy a pokol létezéséről megvesztegethetetlen bizonyítékkal szolgáljon.

És még tudok pár ilyent.