Mennyire robot az ember: mennyire tudatos / mennyire működik beültetett programok szerint?

Mindig is kissé ferde szemmel néztem azokra az emberekre, akiknek (ahogy én fogalmaztam) szegényes az érzelemviláguk, fejletlenebb a lelkük. Aztán némi önkritikát gyakorolva igencsak megingott ez a véleményem. A környezetem szemében egy mélyérzésű, empatikus személyiség vagyok, ami a társadalom általános megítélése szerint egy rokonszenves vonás. Aki beleéli magát egy szomorú filmbe, és sír rajta, az biztos jólelkű ember lehet! Ez a megítélés könnyen elkényelmesítheti az embert, hiszen minek is akarna változni, vagy akár csak elgondolkozni a változás lehetőségén, ha biztonságosan üldögél a "jó ember" skatulyában. Csak hát eljön az az idő, amikor ezek az egó kreálta skatulyák már nem fognak menedéket nyújtani.

Az jutott eszembe tehát, hogy éppen az én típusom az, aki egy inger-reakció mechanizmusként működő robotként éli az életét. Maradjunk a romantikus filmes példánál: a rendező és egyéb filmes szakemberek kitalálnak a majdani befogadóknak egy "nyomógombot", mint egy szomorú, legörbült szájú főhős képének bevágása, és a páciens engedelmesen végrehajtja a parancsot: sírva fakad. Mindezt empátia címszó alatt. Pedig tudja, hogy az egész csak kitaláció. Mégis úgy ugrál gombnyomásra ide-oda az érzelmi skála különböző pontjain a másfél óra alatt, mint akit betanítottak. Ez lenne a gazdag lelki világ?

Lehet-e, érdemes-e ellenállni? Vajon ha felülemelkedve az érzelmeken (vagy bármilyen, reakciót kiváltani próbáló ingeren) rájuk tekintünk, az nem csak egy újabb program-szerű, robot működés lesz?