Azoknak, akik nem hisznek a halál utáni életben: ti féltek a haláltól?

Mindenki fél a haláltól.

A vallásosak meg még jobban félnek, mert ugye, mi van ha nem voltak elég jók? Ott a pokol is... Örök kárhozat.

Nem, nem félek a haláltól. 42/F

Én sem. Meg kell történnie. Azokat sajnálom, akiknek hiányzom majd.

Hát én épphogy nem félek a haláltól, de valaki hiába hisz hisz a túlvilágban akkor is fél a haláltól.Én úgy vagyok vele, hogy tudom meg fogok halni, úgyhogy megbékéltem a gondolattal legalább egy jót fogok pihenni a koporsóban nem szeretnék se újjászületni sem a mennybe menni még a pokolba sem belefáradtam ezekbe jobb, ha békésen fekszek a kiérdemelt koporsómban, miközben a férgek játszanak a holttestemmel király lesz. Előre mondom utálom az öltönyt a transferes pólómban akarom, hogy eltemessenek :)

Nem igazán.Azt hallottam,ha hiszel istenben megkönnyítheti a halálod.Tehát nem fog annyira fájni..valami ilyesmi.

18 éves vagyok és nemrég rákkal diagnosztizáltak, bár első stádiumban vagyok, így nagy az esélyem a gyógyulásra. De mikor elsőnek kimondták a bűvös "bőrrákos vagy" mondatot nem tagadom, hogy az volt az első dolog, hogy a halálra gondoltam. És féltem tőle igen, mivel úgy éreztem, hogy rengeteg dolog/feladat van még hátra és még azt se mondhatom az életemről, hogy félkész. Még csak most mentem egyetemre, mérnök leszek és sokszor tervezgetem a jövőm, mikor megcsörren a telefon és közölte a doki a rossz hírt. Hát otthagytam csapot-papot és rohantam haza, miközben patakokban hullottak a könnyeim. 18 évesen nem sokat fantáziál az ember a halálról olyan távoli, megfoghatatlan, hamis dolognak tűnik, ráadásul születésem óta nem voltam kórházban, soha nem voltam beteg, még lázam sem volt. De ott a vonaton hirtelen megkörnyékeztek a sötét gondolatok és félelmetes érzés volt, hogy amennyire erős vagyok lélekben, amilyen stabil az életem, amilyen boldog vagyok, ég bennem a tudásvágy, tanulni akarok, megtapasztalni, kísérletezni, mindez nem számít, mert olyan törékeny a testem, hogy egy olyan dolog pusztít el, amit még csak nem is láthatok. Petőfi verse jutott az eszembe: "Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... " Úgy éreztem, túl sokat veszítek a halállal. Nekem is vannak nehézségeim az életben, de mikor a legmélyebb ponton is voltam, mindig azt mondtam magamnak, mikor leülepedett bennem a düh, a dac, hogy megéri élni. Szóval igen, félek.