Hajnalban miután a mosdóból a szobámba visszamentem a lámpát felkapcsolva magamat láttam az ágyban feküdni, ti mit csináltatok volna?

Hát van egy ilyen történet:

Ez a bizarr történet állítólag 1990 karácsonyán történt az észak-angliai Nestonban.

1990-ben, pár nappal karácsony előtt, egy Carl nevű negyvenhárom éves férfi elveszítette az édesanyját. Évek óta odaadóan ápolta a beteg asszonyt, de az csak nem gyógyult meg. Karácsony közeledtével Carl éppen a fát díszítette, amikor az édesanyja hirtelen megszólalt: „Jó fiú vagy, Carl” – mondta, és meghalt a karosszékben. Carl, amikor észrevette, hogy anyjával mi történt, úgy sírt, mint egy kisgyerek. Karácsony napján aztán dühében leszedte az összes karácsonyi dekorációt, lebontotta a fát, és a kibontatlan ajándékokkal együtt a padlásra hajította. Dühös volt, amiért éppen akkor veszítette el anyját, amikor a családoknak a legnagyobb szüksége van egymásra.

Carlnak nem volt senkije. Apja öt évvel korábban elhunyt, egyetlen húga pedig Kanadában élt, és nem tartott fenn vele semmiféle kapcsolatot. Mivel élete nagyját szülei ápolásának szentelte, nem tudott kialakítani tartós kapcsolatot nőkkel, nem volt barátnője, így teljesen magára maradt.

Szenteste Carl csak ült a szobájában, whiskyt kortyolgatott és eltespedt az önsajnálatban. Ahogyan kinézett az ablakon, látta a jövő-menő családokat, barátokat, rokonokat, mindenki a szeretteivel ünnepelt. Aztán hirtelen megpillantotta régi ismerősét, egy Bob nevű férfit, akit évek óta nem látott, és aki az utca ellenkező oldalán sétált. Carl és Bob valamikor egy pékségnél dolgoztak, de évek óta nem találkoztak. Carl kinyitotta az ablakot, hogy ismerőse után kiáltson, ám a férfi egyszer csak megállt és bekopogtatott az egyik szemközti ház ajtaján. Fiatal, csinos, szőke nő nyitott ajtót, és Bobbal együtt kéz a kézben, nevetgélve, csókolózva indultak el az utca másik irányába.

Ezt látva, Carl még jobban magába zuhant, mert ettől csak még erősebben érezte a magányt. Leült az ágy végébe és azon elmélkedett, van-e így értelme az életnek. Eszébe jutottak gyermekkorának karácsonyai. Boldog idők voltak azok, amikor még családja, rokonai, barátai vették körül őt: anyja, apja, húga, a nagyija, Tony bácsi, és Jack, a kutya. Azokban az időkben Carl sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen szörnyű magányra jut.

Mielőtt édesanyja meghalt, írt Carlnak egy karácsonyi kártyát, amelyet a kandalló párkányára tett. Valószínűleg már érezte, hogy nem fogja megérni az ünnepet. Így búcsúzott fiától: „Azt szeretném, ha boldog karácsonyod lenne, Carl! Szeretlek, fiam és hálás vagyok, amiért gondomat viselted. Amikor elmegyek, kérlek, ne légy szomorú, és találj magadnak valakit, aki szeretni fog.”

Carl megtalálta és elolvasta a kártyát, aztán sírni kezdett: „Boldog karácsonyt, anya, bárhol is vagy.” Ahogyan a férfi a könnyeit törölgette, énekszót hallott a földszint felől. Dühös lett és lerohant, hogy elküldje a dalolókat. Úgy érezte, nincs miért ünnepelnie.

Amikor whiskys üvegével a kezében a lépcső aljára ért, már tudta, hogy a hangok nem az utcáról, hanem a nappaliból jönnek. Illetéktelen behatolókra számított, ám ahogyan belesett a szobába, meghökkentő kép tárult a szeme elé: háttal neki, egy férfi a zongoránál ült, régi karácsonyi dalt játszott, és egy hosszú, vörös hajú nő ült mellé. A nő a férfi vállára hajtotta a fejét, a férfi egyik karjával átfogta a nő derekát. Vörös hajú kislány álldogált mellettük, talán hatéves lehetett, és átszellemült mosollyal bámult rájuk. Volt ott még egy fekete kisfiú is, nagyjából egyidős a kislánnyal, fején papírkalap, kezében vörös léggömb. Egy fekete macska nyújtózkodott a zongora tetején. Aztán a kislány hirtelen megfordult, Carl felé nézett, majd döbbenten felkiáltott: „Apa, odanézz!”

Az egész egy pillanat volt, majd a szalon ismét sötétségbe és csendbe borult, mintha korábban nem lett volna ott semmi. Az öreg zongora billentyűzetére a fedél lezárva borult. Carl ráeszmélt, hogy az imént egy szellemcsaládot látott, és riadtan futott ki az utcára. Érezte, hogy amit az imént látott, az nem az alkohol miatti illúzió volt, s különben is, az átélt sokk kijózanította őt teljesen. Talán furcsa, de mindennek a megélése átsegítette Carlt a karácsonyon és az újéven is, egyetlen könnycsepp nélkül.

A következő év februárjában, Carl a helyi könyvtárban megismerkedett egy Nicola nevű lánnyal. Nicola a legromantikusabb férfinek ismerte meg Carlt, akivel valaha találkozott, és fülig beleszeretett. Aztán egy napon a lány elsírta magát, és Carl faggatózására bevallotta, hogy van egy egyéves kislánya – Stacey – a korábbi kapcsolatából, de a férfi elhagyta őt, amikor állapotos lett a babával. Carl megvigasztalta azzal, hogy cseppet sem zavarja a kislány, akire Nicola anyja vigyázott sokszor. Szerette a nőt, és Stacey-t sajátjaként fogadta el. Miután összeházasodtak, Carl házába költöztek. Később örökbe fogadtak egy ötéves, Danny nevű fekete kisgyereket.

1996 karácsonyának szentestéjén összegyűlt a család a szalonban. Carl és Nicola leültek egymás mellé a zongorához, átölelkeztek, a gyerekek pedig körülöttük játszadoztak. Aztán Carl, anyjának kedvenc, régi karácsonyi dalát kezdte játszani. Mindannyian nevettek, amikor a család fekete macskája felugrott a billentyűzetre, majd a zongora tetejére. Carlt meghatotta a dalocska, anyját juttatta eszébe. Nicola szerelmesen a férfihoz bújt. Danny fején papírkalap volt, kezében piros léggömb. Aztán a macska egyszer csak felmordult, hátán égnek állt a szőr, majd Stacey ijedten felkiáltott: „Apa, odanézz!”

A kislány a folyosó irányába mutatott, de amikor Carl, Nicola és Danny a jelzett irányba néztek, nem láttak semmit. „Egy szellem volt, apa! Olyan szomorú volt!” – kiáltotta feldúltan a kislány, és a szüleihez bújt.

Carl kinézett a folyosóra. Semmi szokatlant nem tapasztalt, de tudta, hogy Stacey nem hazudott. Ahhoz túlságosan meg volt rémülve. Aztán halványan derengeni kezdett neki egy emlék. Eszébe jutott a régi karácsony, amikor anyja halála után maga alá roskadva egy szellemcsaládot látott a szalonban. Emlékezett a párra a zongoránál, a hosszú, vörös hajú nőre, aki olyan volt, mint Nicola, s a férfi ugyanazt a dalt játszotta, mint az imént ő. Emlékezett a papírkalapos fekete kisfiúra, aki épp Danny hasonmása volt, a fekete macskára, és a vörös hajú kislányra, aki úgy nézett ki, mint Stacey és aki észrevette őt az ajtóban ácsorogva.

Rájött, hogy Stacey nem szellemet pillantott meg, hanem őt, azon a sok évvel korábbi szomorú karácsonyon, és akkor ő sem egy szellemcsaládot látott, hanem jövőbeli boldog éveinek egy pillanatát.

forrásféleség: hát ezt először csiribuszos oldalon láttam, most meg vki fb-oldaláról másoltam ide; azt most nem linkelném, ha vki rákeres a szövegre, úgyis látszik, h melyik.