Miért ilyen hazugságokon alapszik az ezotéria?

Hű, nagy témák ezek, kedves Antimod, amikkel már több éve foglalkozom, így nehéz pár mondatban megválaszolni, de egyébként tényleg jókat kérdezel, de nem fogok tudni röviden válaszolni. 

Talán frappánsan mégis úgy tudnám megfogalmazni, hogy azok a dogmák a nyerők, amik nem ütköznek később sem korlátokba. Vagyis vannak tanítások, amik előbb-utóbb (és ehhez sokszor nagyon messzire kell elmenni) vagy olyan határokba ütköznek, amik után nem tudnak többet nyújtani követőiknek, vagy a „tesztterület” szélesedésével előbb-utóbb ellentmondásba keverednek vagy önmagukkal, vagy más hozzájuk kapcsolt tanokkal, vagy más tőlük független, de igaznak bizonyuló tanokkal, tényekkel. Vagyis: egyes dogmák egyetemes, határtalan igazságokat fogalmaznak meg (vagy legalábbis közelítik meg azokat elhatárolódva a tévutaktól), mások pedig korlátozott igazságokat.

Pl. a buddhizmus hihetetlenül jól írja le azt a világot, amelyben megszületett, amit maga körül és önmagában tapasztal az ember. A végső „Miért?” kérdésre viszont nem nagyon tud választ adni, illetve menekülési útvonalát is csak ebben az érzékelt rendszerben helyezi el. Ezzel szemben a kereszténység a buddhizmussal összevetve pont arról szól, hogy a buddhizmus által leírt világgal egyesült egy olyan lény, aki a rendszeren kívül jött és ezt a rendszer egészét formálja át, értelmet adva mindennek és meghaladva minden addigit (dióhéjban), választ adva tehát a Miért-re és a Hogyan tovább?-ra is.

Vagy nézzünk egy nagyon kényes témát: a Szentháromság dogmáját. Ezt a keresztényeken kívül senki nem fogadja el (sőt egyes, magukat kereszténynek tartó felekezetek sem), bár a hinduizmusban van valami hasonló, de nem pont ugyanez a tanítás, mert pont annak a lényegében vallanak mást a hinduk. Holott ha figyelembe vesszük az egész univerzum működését és a benne lévő értékek érzékelt hierarchiáját, beláthatjuk, hogy van abban logika, hogy Isten Szentháromság, még akkor is – sőt pont azért! – hogy ha az ember ezt először nehezen tudja felfogni. Merthogy a szeretet a legfőbb érték és az együttműködésre való törekvés a legnagyobb erő világunkban, éppen ezért mindenek alapja, Isten, nem lehet egyedül! Ha mindenek tökéletessége az egyedüllét lenne, akkor egy egészen más univerzumban élnénk, annyira, hogy szinte bármit érzékelünk most önmagunkban vagy önmagunkon kívül, minden másról szól! Igazából nem is tudnánk nagyon elképzelni olyan világot, ahol az egyedüllét mindenek forrása és célja, nem: minden közösségre törekszik! Mégpedig nem összeolvadó, EGY-be olvadó álközösségre, hanem együttműködő közösségre! Az atommagtól kezdve az egész univerzum rendszeréig! Mind a teljes szétszakadás, mind a teljes összeolvadás rossz, tökéletlen dolog! Miért vad gondolat tehát, hogy mindenek tökéletessége, forrása és célja, a világ alkotó elméje egy olyan tökéletes szeretetközösség, amelyben három személy van, de ők mégis egyek?

Ráadásul a 3-as kapcsolat a tökéletes szeretet kifejezése. Ha 1 van, ott nincs szeretetkapcsolat, ha 2, ott már van, de az még mindig kizárólagos, van benne egyfajta önzőség, zártság. 3-nál már a szeretetnek 2 különböző célszemélye van, így nem kizárólagos, hanem a valódi önzetlen tökéletes szeretetközösség mintája. (3-nál többnél pedig már nincs minőségi többlet.)

A Szentháromság tehát egy olyan dogma, amely összhangban van az egész univerzummal, ugyanakkor ha összevetjük más tanokkal, akkor nem ez vérzik el, hanem amazok, amik a szeretetnek egy tökéletlenebb változatát hirdetik, tehát ez a dogma jelöli ki más dogmát határát, míg e dogma nem ütközik határokba, hanem felette áll azoknak. (Ha még hozzávesszük azt, hogy ráadásul ezt nem is ember találta ki, mivel az ember biztos nem állna a világ elé pusztán egy olyan irracionális emberi elmélettel, hogy kitaláltam, hogy 3 = 1, hanem isteni kinyilatkoztatással kaptuk, amit később értettünk meg, akkor pláne nyerő lesz!)

Remélem ezzel a példával sikerült megvilágítanom, hogy bizony vallom, hogy bár a világvallások egyetemesebbek a marginálisabb tanoknál, de közöttük is léteznek olyan kritériumok, ami alapján tovább „versenyeztethetjük” őket. De valójában ez a „verseny” nem arról szól, hogy az enyém jobb, mint a tiéd, mert az az enyém, és olyan hülyék vagyunk, hogy nem veszsük észre saját korlátainkat, és másban a jót (ami sokszor tényleg jobb, mint ami nekünk van), hanem arról szól a történet, hogy ha semmi mást nem csinálunk, csak megértjük alaposan azt, amit az egyes tanok, vallások tanítanak és feltételezzük, hogy mindegyik valódi igaz tapasztalaton alapszik, akkor is kibontakozik közöttük egyfajta homogén igazság, ami nem a nagy paletta szubjektív szinkretista szelektálása ad, ahol egymással ellentétes eltorzított elemeket próbálunk összeerőltetni, hanem az a látásmód és kritérium, hogy az egyes tanok milyen környezetet érzékeltek maguk körül, és vajon ez a környezet mennyire globális és érzékel-e globális változásokat, és melyik az a tan, amely ezt a globális környezetet és változásait hirdeti. Meg kell nézni tehát, melyik tan a legkevésbé korlátolt (bármilyen szinten). Ez a tan tényleg egyetemes és igazabb, mint a többi, és az ő dogmái is ilyenek, és nem pusztán horizontálisan mások, mint a többi dogma, hanem a többi dogmát vertikálisan (és mélységileg is) meghaladóak! Ennek a rendszernek nem szabad szubjektív válogatásnak lennie, hanem egy egyetemes és koherens rendszernek kell lennie!

Ha tehát vannak ilyen vízválasztó dogmák, akkor ezek vallása vagy nem vallása (esetleg értetlenségből, gőgből vagy engedetlenségből fakadó egyénileg módosított vallása) vízválasztó az egyén szempontjából is. Egész egyszerűen tulajdonképpen az az ember, aki nem vallja a Szentháromság dogmáját, az nemhogy nem keresztény, hanem valójában egy egészen más univerzumban hisz!

Ugyanezt lehet mondani a krisztológiai dogmákról is: aki nem abban hisz, hogy Krisztusban „az isteni és emberi természet csorbítatlanul, keveredés nélkül, összevegyülés nélkül, de szétválaszthatatlanul” egyesült, az nem egy marginális tanban nem hisz, hanem Isten és a világ kapcsolatának egy teljesen más fajtájában hisz, ami erőteljesen kihat arra, hogy ő maga vajon eljut-e egyáltalán Istenhez, vagy hogy egyáltalán mit vall önmagáról, mint emberről, helyéről a mindenségben és személyes spirituális céljáról. Ha nem is tudatosak ezek a dolgok, tudatalatt az emberben merőben más világképet alakítanak ki, merőben más célokkal és lehetőségekkel.

Tehát vannak olyan sarkalatos dogmák, amik ha összhangban állnak az univerzummal és túlhaladnak más tanításokat, akkor azokat nem szabad félvállról venni, és vízválasztóak az egyének között. Ugyanakkor vannak minden vallásban, hagyományban, tanban változékonyabb, emberibb, kulturálisan jobban befolyásolt dolgok is: ezeket pedig nem szabad olyan komolyan venni, mint az alapvető egyetemes dogmákat, hanem pont rugalmasabban kell igazítani az adott emberi igényekhez. Ha az alapok szilárdak, a felépítmény nem fog összedőlni 1-2 egyénibb, komfortosabb átalakítástól sem…

A nagy csapdákról pedig pl. a következő. A lelki nagyravágyás nagyjából az, hogy az ember önmagukban a lelki javak megszerzésére törekszik. Hű, hallom, sokan felhördülnek, ebben mi a baj, hiszen mindenkinek erre kellene törekedni! Hát pont ezért ez a legravaszabb csapda, amely pont a lelki téren legerőlehaladottabb embereket képes lerántani jóval mélyebbre onnan, ahonnan indultak, de ugyanúgy eleve rossz alapra tudja helyezni a kezdő tanítvány buzgóságát is, már az elején mellékvágányra állítva őt. Mert hát a helyzet az, hogy ha jól odafigyelünk (és most mellőzzük egyelőre a bibliai tanítást), a világunk tényleg olyan, hogy végül a gőgösök mindig zuhannak, az alázatosan meg felemelkednek. Persze ehhez először gőgösökké kell válniuk látszólagos sikerekkel, illetve alázatossá látszólagos kudarcokkal, de mindkét lelki állapot olyan, hogy az út végén totálisan az ellentétes oldalra billenti majd az alanyt! És a gőg nagyon ravasz bűn, behatol az mindenhová: becsvágyat ültet a kezdő tanítványba, felfújja a haldóbb tanítvány egoját, aki más bűn, hiba, tudatlanság felett arat győzelmet, stb.

Tehát nézzük az utat, amin az ember önmagában a lelki javak megszerzésére törekszik. Általában nem az alázatosság, engedelmesség, önzetlenség erényeit veszi célba, hanem esetleg látványosabb, egofényezőbb dolgokat: tudást, bölcsességet, hatalmat, erőt, csodatevő képességet és más rendkívüli képességeket! A 2. kategoria, amennyiben valódi erény, valójában az 1., fontosabb kategoria következménye, a sorrend nem cserélhető fel. Na, erre ugrik rá, az ellenfél: ad az illetőnek csodatevő képességet, titkos tudást, bármit, amivel az alapvető hibát, a gőgöt megőrzi! Merthogy ez a lényeg: a gőg maradjon meg, az végül romba dönt majd tudást, erőt, csodatevést, mindent képes elvenni! Kézrátétellel meggyógyítasz valakit, ki ennek örül, te is átszellemülten mosolyogsz, hű de jó érzés, segítettél valakin, mert te jó ember vagy, nem rossz, ilyen képességeid vannak, használod is őket mások hasznára. Segítesz mindenkinek, mert te kiváltságos vagy, küldetésed van! Ez a lényeg : magadat kiváltságosnak tartod, többnek mint mások, akkor is ha külsőleg ezt álszerényen elutasítod (vagy még tán azt sem), de szíved mélyén mégis ez van, vagyis ott maradt benned ez az átok, ravasz, megbújó gőg várva a végső kárörvendő győzelmére! Ha pedig más csodadoktor, auralátó , telepata, fényadó, kanálhajlító, stb. körülötted, te meg nem, akkor kisebbnek érzed magad, irigykedsz, tovább törekszel arra, hogy neked is meglegyenek ezek az erények, hogy érezd magad valakinek! A gőg motivál erre és a helytelen értékrend, irigység. Az az undok gőg, a legfőbb ellenség!

De teszem azt, még tovább mész, gazdagodsz a felszínen csillogó erényekben, csodálnak az emberek, tanítványaid lesznek, sőt átélsz rendkívüli élményeket, végül azt, hogy egyesülsz az univerzummal, hogy felette állsz, valójában te magad vagy Isten! Nos: tényleg? Aki önmagát tartja istennek, az nem gőgös? Aki teremtmény létére önmagát tartja Istennek, az képes valódi kapcsolatba lépni a valódi Teremtő Istennel? Vagy a másik tévút, miszerint a nagy misztikus azt hiszi, hogy úgy egyesül Istennel, hogy Isten bekebelezi őt, megszünik közöttük az önállóság? Nem, a szerető Isten, aki eleve több személyben létezik, megőrzi az ember személyét is, még önmaga Istenemberi Személyében sem csorbította a Fiú az emberi természetet! Tehát ha olyan Istennel akarunk egyesülni, aki nem így egyesül az emberrel, akkor biztos, hogy nem a valódi istennel egyesültünk. Vagy csak képzelgünk (és még ez a jobb) vagy az ellenséggel egyesültünk, akinek célja a mi elveszítésünk, így persze, hoyg a személyünk megölésével egyesít önmagával és erről azt mondja nekünk, hogy ez a király! Nem, nem! Soha nem fog mindenek Tökéletességével és a Szeretettel egyesülni az ilyen ember csak megmarad egyedüllévő önmagának!

Beteljesült tehát az ellenfél célja: akár azzal a tannal érte el, hogy te magad vagy isten, akár azzal, hogy az univerzum az isten, akár azzal, hogy „olyan leszel, mint isten”, akár azzal, hogy nincs személyes isten: a lényeg az, hogy valójában messze elkerülöd te a valódi Istent, ciki lesz Vele a kapcsolat. Vagy megpróbálsz olyan istent formálni, ami neked tetszik, amivel te irányítod a kapcsolatodat, aki felé nincsenek valódi kötelezettségeid: vagyis alkottál egy bálványt, ami megint nem több, mint te magad – továbbra is egyedül vagy! Pedig a valódi Isten létezik és ott ül a Mindenség tetején és vár Téged is! Csakhogy Te már nem keresel Vele semmilyen kapcsolatot, eddig se kerestél, mert bizalmatlan vagy Vele és önmagadat akarod saját isteneddé sikálni, önmagadat imádod, a látszólagos erényeidet, képességeidet, hatalmadat, ebben leled tetszésed! Pedig mindez csak káprázat, ami a valódi problémáról terelte el a figyelmedet: a gőgről, ami most már totálisan beért, átbillen és Te lezuhansz a nagy büdös semmibe mindeneddel együtt, ugyanis Magával az Élettel szakítottad meg a kapcsolatot! Mindegy, hogy miért…

Mi tehát a valódi lelkület? Lépcsős Szent Jánosnál láttam ezt a legjobban megfogalmazva, aki arról beszélt, hogy a valódi lelkiség az, amikor az tudatosul bennünk, hogy mi magunk mennyi mindennel tartozunk az Alkotónak és nem követelünk Tőle semmit (és pláne nem akarjuk meglopni a javait úgy, mint a tolvaj, aki csak a javakra hajt, de a ház Urával nem akar találkozni). A hatalmas tartozás súlya az, ami reálisan, megvilágosultan láttatja velünk a mindenséget és a mi helyünket benne. És akiben tudatosul saját roppant tartozása, az kaphat egy váratlan vagyont ennek törlesztésére… Nem is fogja azt eltékozolni… De nem is lesz az az ellenség hamis vagyona…