Miért van ez? Mit tegyek?

Azért írtam ide, mert nem egy egyszerü párkapcsolati kérdés.

23 éves vagyok, és eddig csak olyan pasijaim voltak,akik miatt szenvedtem, nem volt teljes értékü a kapcsolat. soha nem értékeltek, vagy az életük miatt nem tudtak eléggé. Mindig csak felszínes volt,hiányzott valami.

2,5 éve viszont megismertem a jelenlegi barátomat,akivel minden jó volt, emberileg semmi baj sincs vele,érzékeny mint én,kedves,odaadó stb. viszont a családja kikészít már idegileg. a szokásos anyós téma, nem mehetek hozzájuk, és a párom mivel ott él még,azt kell tegye amit az anyja mond... és mivel konfliktus kerülö,meg is teszi,mert nem akar bajt,van neki elég: 2 müszakos munka, egyetem, saját vállalkozás.... örül ha hazamegy és alszik.

VISZONT. alig van rám ideje, és soha nem aludt még velem,mivel az anyja biztos elzavarná otthonrol,ha nem menne este haza.

egyszerüen nem értem,miért kell szenvednem, mindig magányos vagyok,tudom,hogy szeret, de egyszerüen mindig veszekszünk,mert én már nem bírom ezt a felállást. elvileg fél év múlva szabadulna otthonról,mivel most fog diplomázni,meg elmondása szerint ki akar törni abból az egész közegböl,de perpillanat még nem teheti. és azt látom,hogy neki terhes az,hogy én vele akarok lenni amennyit csak lehet,meg ha mondom neki,hogy mindenki jobban megért engem,még egy idegen is,mint ö.... de ha meg szakítani akarok(amire borzalmasan nehezen veszem rá magam,mert nagyon szeretem),akkor mindig sír,meg hogy ö engem akar, de még nincs itt az ideje,várjak már a diplomáig.

próbáltam ezt az egészet felülröl nézni,hogy valamit tanulnom kell ebböl az egészböl,vagy esetleg az anyja,hogy ennyire rosszindulatú meg gonosz velem,és talán a türelmet és elfogadást kell megtanulnom, de egyszerüen nem bírom már egyedül. amikor berágok,akkor azt mondja a párom,hogy jó akkor ha ennyire a terhemre van,akkor hagyjuk,meg neki nem hiányzik a veszekedés,mikor nemsoká államvizsga,meg minden.. de nekem meg pl most haldoklik az apám,akivel borzasztó nehéz volt a kapcsolatom,de ennek ellenére feszült vagyok,szomorú és ingerült. és alig találkozunk,mindig van valami dolga,vagy dolgozik vagy tanul vagy otthon segít... mondván: a jelenböl lesz a jövö... ez rendben van, de mondjuk nekem meg rá lenne szükségem,de olyan mintha levegönek nézne... amikor meg odakerül a sor,hogy elzavarom,nem bírom tovább,hogy folyton sírok meg kivagyok miatta,akkor meg jön,imád,kimutatja,hogy szeret. amúgy meg... szinte semmi.

én többet érek ennél,ahogy most bánnak velem,meg ahogy ítélkeznek fölöttem a szülei is pl,meg hogy én nem mehetek hozzájuk... és fogalmuk nincs a szenvedéseimröl, a fájdalmaimról semmiröl... a párom azt mondja nem öket kell néznem,ö nem tehet arról,ök milyenek,de egyszerüen ö sincs mellettem.... nem ölelhetem meg,mert sosem ér rá,egyedül kelek egyedül fekszek.....

hagyjam öt? vagy lehetek még boldog? esetleg tanulnom kell valami fontosat ebböl a kapcsolatból? karma??