Ezeket jeleknek lehet venni?

Az egészségem érdekében elhatároztam, hogy valamilyen sportot fogok hobbi szinten. Végül a futás mellett döntöttem, mivel ingyen van, nem igényel eszközöket, nincs időhöz kötve stb. Anyukám nagyon ellene van (ez most nem lényeg, hogy miért, de irracionális okokból utálja a futókat és a futást mint sportot is, érzelmileg irritálja őt, rég történt és fel nem oldott gyerekes dolog miatt). De hiába próbált lebeszélni, elkezdtem rendszeresen kocogni. (Amúgy olyankor, amikor nem is látja, hogy megyek.) Azon nem lepődöm meg, hogy nem támogatja.

De ami nagyon furcsa, hogy azóta állandóan futást ellenző vagy gúnyoló dolgokkal találkozom, amikor anyukám is jelen van, és tudom, erre lehetne azt mondani, hogy eddig is voltak ilyenek, csak nem vettem észre, most meg a figyelmem ki van hegyezve rájuk, és ezért veszem csak észre. De ez nem így van, mert tényleg nem voltak ilyenek azelőtt, most meg szinte napi rendszerességgel, egészen konkrétan futást cikiző / kritizáló dolgokkal találkozom. Nem a futás itt a lényeg, hanem, hogy "szembe mertem szállni" anyukámmal (ami igazából nem is szembeszállás), és erre szégyent/bűntudatot kiváltó dolgok érkeznek.

Pl együtt nézzük a tévét, és egy random filmben (ami nem is sportról szól, és nem anyukám választotta a filmet) egy futót szólnak le, meg próbálják elvenni az önbizalmát, hogy kár erőltetni. Aztán valami olaszból fordított rap szövegben szerepelt, hogy a futás a lúzerek sportja. (Teljesen véletlenül adta valaki anyukámnak fordításra a szöveget.) Aztán megyünk együtt anyukámmal az utcán valahova, és elhalad mellettünk egy kocogó, és egy kocsiból röhögve odakiabálnak neki, hogy "mi a f.nak futsz, nem kerget senki". Hiába írnám, hogy nincs üldözési mániám, hiszen akinek az van, az is azt állítja magáról, hogy nincs neki. :) De tényleg most minden paranoia nélkül ilyenek jönnek, de csőstül, ami elég fura. És ilyenkor nagyon elszégyellem magam, anyukámtól meg jön egy "na ugye!" mosoly.

Lehet, hogy tudat alatt én vonzom be ezeket a helyzeteket, mert bűntudatom van, hogy egyszer az életben önállóan, a saját szándékomat valósítom meg, és ezzel "megbántom" anyukámat? Vagy az élet így tesztel, ilyen "ellenhatásokkal", hogy ki merek-e állni magamért, kitartó vagyok-e abban, amit helyesnek látok, vagy hagyom magam eltántorítani?