Milyen érzés lehet meghalni, milyen lehet az az utolsó pillanat?

Egy időben többször ébredtem arra, hogy nem kapok rendesen levegőt, nyomott a mellkason, és küzdeni kellett, amitől elfogja az embert a pánik. Én inkább azt tudom elképzelni, hogy akinek van ideje, hogy tudatosan felfogja az küzdelem, mert az életösztön miatt kapaszkodik az élet után. Azokban az esetekben ahol hirtelen történik, ott nincs idő felfogni hogy mi történik. Az élet végén, pedig a mindennapos küzdelmünk éveken keresztül, egyszerűen szétoszlik, mintha szétoszlik, mintha sose lett volna fontos, ami fontos, az pedig azok az emberek akik mellettünk vannak. Azt, hogy mi van a halál után, azt általában időről időre másképp gondolom, szóval találóbb az a válasz, hogy nincs róla elképzelésem, az biztos, hogy a keresztény túlvilág képben nem hiszek.

25/N

Itt egy kicsit összemossuk szerintem, pedig 3 különféle dologról folyik a társalgás:

1. A meghalás pillanata. (Az utolsó pillanat, ami után nincs visszaút.)

2. Haldoklás

3. Halál utáni (előtti) lét

Az 1-es, azaz a meghalás pillanata esetében el tudom képzelni, hogy az egy nagy megkönnyebbülés, bár nekem meredek megnyugtatónak és kellemesnek nevezni. Inkább a megkönnyebbülés és a belenyugvás lehet a jó szó. Az elfogadása annak, hogy tényleg vége, nincs értelme harcolni ellene, mindennél erősebb. Másrészt megkönnyebbülés a pokoli kínokból azáltal, hogy a szenvedés, a fájdalom abban a pillanatban véget ér.

2. A haldoklás borzalmas, felfoghatatlan testi és lelki szenvedés és rosszullét. Ezen nincs mit szépíteni. Akár olyan fokú is lehet, hogy az ember megöli magát, ha van rá még ereje. Vagy ugye volt az a szörnyű tragédia, amikor a kislányát ölte meg az édesanya, mert már a gyerek könyörgött a halálért, annyira szenvedett. De láttam én is haldokolni állatokat, iszonyatos volt. Mindig arra vágytam, hogy végelgyengülésben hagy menjenek el, csak ne nekem kelljen kimondani, hogy vége, de egy kivételével mindig ki kellett mondani, pedig én aztán tényleg a végsőkig mindent megteszek az altatás előtt, mire ki tudom mondani, sajnos túl sokáig is vártam már:( Egyetlen esetben tudtam megvárni a végét, mert ott elvérzett belülről a lépdaganatán keresztül és már későn értünk vele orvoshoz.)

3. Reményeim szerint utána nincs semmi. De ha mégis, akkor egyáltalán nem elképzelhetetlenebb a keresztény világkép, mint a lélekvándorlás tana. El kell vonatkoztatni attól a felfogástól, amiben Istent hosszú szakállú ősz bácsinak képzelik, fent a menny, lent a pokol, az ördögök szarvas patás viccesen ronda figurák...Nagyon nem. Én olvastam Wilhelm Bush Jézus a mi sorsunk c. könyvét, ő nagyon jól elmagyarázza. Azt mondja, a jóisten nem létezik és óriási meglepetésben lesz része azoknak, akik azt hiszik, hogy a heti X számú templombajárással, napi X számú imádkozással kivívják a helyüket a mennyben. Azt mondja Bush, hogy Isten félelmetes valóság és Jézus nélkül mindenki elkárhozna, mert Isten ítélőszéke előtt bűnös porszem itt mindenki. Viszont Isten a szeretet, aki Jézusban emberi alak formájában jött le közénk, hogy közelivé, elérhetővé váljon számunkra. Azt mondja, Isten és Jézus maga a szeretet. És mindaz, ami ezzel ellentétes, a halál, a szeretetlenség, mind a Sátántól ered, aki szintén félelmetes hatalom.

Én csak azért adok esélyt ennek a dolognak, hogy talán mégis igaz lehet, mert a 2 erő nagyon jól látható a világban és az életünkben. Bárhova nézünk, ott munkálkodik ez a két ellentétes erő. A végtelen gonoszság és a végtelen szeretet. Ha csak egy autóbalesetet nézünk, ahol szörnyethal mondjuk pont a vétlen vezető. Hátrahagy árvákat, rokonokat. Az a tomboló pusztítás, ami akkor végbemegy és semmi köze az élethez. És a másik erő: ami megszervezi, hogy mentő érkezzen a helyszínre, a kórházak, amik jól-rosszul működve az élet megmentésére szerveződtek annak a másik erőnek az akaratából. Mindenhol ott van a sötétség és a fény és sokszor még tudatosságot is felfedezni vélek. Legalábbis én észrevettem és nem csak a saját életemben, hogy a rossz dolgok mindig csőstül jönnek, de a jók is. Ha meghal valakim, nem áll meg egynél a halálesetek száma a környezetemben. De a születések ugyanígy. Mintha időnként a erő közül az egyik kerülne hatalomra. Mintha folyamatosan birkózna egymással. És közben ott a szabad akarat, ami bármelyik erő mellé állíthat minket, akár ingadozva is.

De ez már túl filozofikus. Én nem értem, miért lenne kevésbé hihető a keresztény világkép, mint mondjuk a reinkarnáció.

46-os vagyok, kicsit félreérthetően írtam, Bush nem azt mondja, hogy nincs Isten, hanem az a jóisten nincs, akiről azt képzelik, hogy jóságos bugyuta atyuska, akit le lehet kenyerezni egy kis templombajárogatással. Ő azt mondja, Istent nagyon komolyan kell venni, mert általa élünk és vagyunk, nélküle minden csak halott anyag, Ő maga az Élet és a teljes létünk Tőle függ és a Biblia azt mondja, rettenetes az élő Isten kezébe esni. Tehát Bush azt mondja, az az Isten nem létezik, akivel te majd bratyizgatsz, meg kívánságlistákat terjesztesz be neki imában és ő majd mint egy robot kipipálja és teljesíti, na ez az Isten nincs.

Nincs az az Isten, aki ebben a világban minden rossztól megment téged, ha elég jó hívő vagy, mert Jézust sem mentette meg. Nincs az az Isten, aki ellen lázadsz, amikor meghal valakid és tragédiák érnek, mert a halál nem egyenlő Istennel és minden embernél nyomorultabb az, aki csak ebben a világban reménykedik a jóistenben. Bush azt mondja, na ezt felejtsd el. Istennek a halálhoz semmi köze nem lehet, mert Ő az Élet. És mindaz, ami az Élet lerombolására van, valójában a Sátánhoz köthető. Mert a démon neve azt is jelenti, szétdobáló. És ilyen értelemben, amikor lázadsz Isten ellen, mert mondjuk megint lemészároltak egy csomó ártatlant valami rettenetes merényletben, olyankor tulajdonképpen nem Isten ellen lázadsz, hanem a Sátán ellen, a halál ellen és Isten veled együtt sír és közelebb vagy hozzá, mint képzelnéd. És olyan is van, amikor a keresztények gőgösen távoltartják magukat a nem hívőktől, ítélkeznek és úgy vélik, hogy bármiben is különbek náluk és Istennek ez nem tetszik és mérhetetlen távol vannak ilyenkor Istentől. Azt mondja Bush, nagyon nagy meglepetések fogják érni az embereket Isten színe előtt. ÉS elsősorban azokat, akik keresztényeknek hiszik magukat.

A tibeti szerzetesek meditáció közben képesek elhagyni a testüket, - ebben az esetben a saját döntésükön múlik, hogy visszatérnek-e belé, vagy sem. Ha az utóbbi mellett döntenek, az azért elég kellemes módja az elmúlásnak.

Minél inkább küzdünk az elkerülhetetlen dolgok (jelen esetben az elmúlás) ellen, annál kellemetlenebb lesz a megtapasztalás önmagunk számára. Ha képesek lennénk elfogadni, majd félelem nélkül megfigyelni saját halálunk folyamatát, akkor akár még kellemes élményként is megélhetnénk a dolgot. Jó példák erre azok az emberek, akik mosollyal az ajkukon halnak meg.

A szenvedés amúgy sem tart olyan sokáig, mint ahogyan az emberek többsége gondolja. Gyorsan bekövetkezik az ájulás, majd a szívleállás, ezt követően pedig a testből való kilépés következik.