Mi van azokkal akik rejtélyes módon tűnnek el, és soha az életben nem kerülnek elő?

Én írtam korábban a Hannibal-os, de aztán komolyra fordítva beírt bejegyzést.

Amit itt többen fejtegetnek a spontán eltűnésekkel kapcsolatban, hogy futás közben megbotlik, eltűnik stb, ezekről az a teória jut eszembe, miszerint tér- és időugrások megnyilvánulásai ezek. A "téridő" elmélet szerint négy, de akár több dimenzió is lehet. Mi csak hármat, plusz az idő múlását érzékeljük.

Az alábbira sajnos nincs hiteles forrásom, de egyszer egy rokonom mesélte, hogy egyszer valahol Dél-Amerikában, talán Brazília vagy Argentína, biciklizett egy fiatalember, ahogy tekert-tekert, belefeledkezve, egyszer csak egy számára ismeretlen helyen (Manhattan, New York) találta magát. De mindezt megmagyarázhatatlanul kevés idő alatt, tehát nem tudta volna még egy szuperszonikus repülővel sem megcsinálni a trükköt. Ez egy spontán térugrás volt. Namost - ha elfogadjuk, hogy lehet ilyen is - azt is el tudom képzelni, hogy nem mindenki éli túl.

Vagy, ahogy a Jöttünk, láttunk, visszamennénk című francia vígjátékban is volt: időugrás. Ki tudja, hogy valaki nem úgy tűnt-e el, hogy ugyanazon a helyen hirtelen a középkorban vagy a jövőben találta magát.

Ezekre egyenlőre nincs bizonyíték, vagy tudományos magyarázat. Magam is kissé szkeptikusan szemlélem az efféle sztorikat. De gondoljunk bele: nem is olyan túl régen az elektromosság is ismeretlen volt. Vagy az, hogy egy kis doboz segítségével beszélgetsz a távol lévő beszélgetőpartnereddel. (Mobiltelefon)

TITOKZATOS ELTŰNÉSEK

Minden civilizált országban évente több száz embernek vész nyoma.

(Magyarországon hivatalosan évi ötszáz körüli azoknak a száma, akik

nyomtalanul tűnnek el, és soha nem is kerülnek elő.) Többségük, persze, nem

titokzatos fizikai jelenség következtében válik kámforrá, hanem nagyon is

könnyen magyarázható ok miatt: új életet akar kezdeni, új környezetben, új

adatokkal, új fizimiskával, mert mondjuk a bűnüldöző szervek elől kénytelen

menekülni. (Amióta megnyiltak a határok, az efféle világgá futás viszonylag

könnyen megoldható.) Mások bűncselekmény áldozatává lesznek, és csak később,

vagy éppenséggel soha nem kerül elő a holttestük. Egy-két esetben olyan

balesetre is lehet gondolni, amikor az illető szakadékba, folyóba, barlangba

zuhan, és teste anélkül porlad el, hogy valaki rálelne.

Ezúttal azonban nem az ilyen kézenfekvő eseteket vesszük számba, hanem

azt a néhány titokzatos, megmagyarázhatatlan tényt, amelyről csak elvétve

hallani, ám ha megszorozzuk a világon évről évre nyomtalanul eltűnők

számával, mégiscsak tekintélyes tömegről lehet szó.

Titokzatos eltűnésekről már az ókortól vannak feljegyzések. Tudományosan

azonban senki nem foglalkozott ezekkel, mivel az adott kor kulturális-

tudományos felkészültsége ezt nem is igen tette volna lehetővé. Inkább

tartották isteni beavatkozásnak, "ördög művének", földöntúli erők hatásának,

mint egyszerű fizikai jelenségnek.

Századunkban azonban már mind több tudós kezdett foglalkozni a

megmagyarázhatatlan eltűnésekkel. Rodney Davies amerikai fizikus számtalan

ilyen esetet gyűjtött csokorba, és egyik könyvében közre is adta, ugyanis -

a szakmájából adódóan - fizikai magyarázatot akart adni az egyébként

megmagyarázhatatlannak tűnő eltűnésre. Mint kutatásából kiderült, az

évezredek során eltűntek között volt király, katona, tudós, nő és gyerek,

rab és diplomata, szent és mágus - ami arra enged következtetni, hogy a

jelenség igencsak "demokratikus", nem válogat.

Gyűjtőmunkája során Davies arra is felfigyelt, hogy nem csupán élők

tűntek el, hanem olykor holtak is, bár ez utóbbiak lényegesen ritkábban.

Már az ókori Rómát megalapító ikrek egyike, Romulus is eltűnt. Minden

akkori forrás, legenda és krónika ezt úgy állítja be, mintha az istenek

ragadták volna magukhoz, valójában azonban éppen olyan eltűnés volt ez is,

mint sok ezer másik előtte és utána.

Kleomédész görög olimpiai bajnoknak élete késői szakaszában összeütközése

volt a korabeli hatósággal. A szokásjogot kihasználva Athéné templomába

menekült. Aki oda bejutott, azt a törvény emberei nem bánthatták. A

templomon belül pedig Kleomédésznek olyan jól sikerült "elrejtőznie", hogy

soha többé nem találták meg. Akik látták, azt állítják: szétfoszlott a

levegőben! (Egyébként a későbbiekben is sok esetben ilyesmiről beszélnek a

szemtanúk!)

A középkorban, egészen pontosan 1579 tavaszán a franciaországi Arles

városában éppen vallási ünnep volt, amikor a körmenetben Pierrette Darmelle,

az egyik helyi polgárlány vitte Szent Klára kis szobrát. Egyszer csak

sikoltozás, rémült kiáltozás támadt, s a tömeg - köztük több pap és a püspök

- szeme láttára Pierrette, a kis szoborral együtt, néhány másodperc alatt

szétfoszlott és eltűnt. Csak a hajában viselt könnyű kendő maradt a

helyszínen. Az eset óriási megdöbbenést keltett, és a kor szellemének

megfelelően, a Sátán mesterkedésének tudták be. A lány többé nem került elő.

A XIX. század leghíresebb eltűnése az 1800-as évek elején esett meg.

Benjamin Bathurst angol diplomata 1809. november 29-én Németország egyik

vendégfogadójában kiment az udvarra, hogy indulás előtt megnézze a lovakat.

- Soha többé senki sem látta. (Ez a maga idejében majdnem olyan horderejű

ügy volt, mint másfél évszázaddal később a Wallenberg-eltűnés.) Több

diplomáciai jegyzéket váltottak, expedíciót küldtek Bathurst felkutatására -

a keresését még huszonöt évvel később sem adták fel! Annál is inkább, mert

fontos diplomáciai iratok is voltak nála.

Érdekességként jegyezzük meg: a diplomata eltűnéséből rengeteg történet

született. Köztük a Napóleon elrablása című regény, amely nem kevesebbet

állít, mint hogy Bathurst részt vett a Bonaparte Napóleon elrablására

irányuló akcióban!

A másik híres eltűnés 1811-ben történt, amikor a danzigi vár magas fallal

határolt börtönudvarán a sétáló rabok közül a foglyok és az őrök szeme

láttára tűnt el Diderici, a francia kalandor. Eltűnése lassú volt, előbb a

lábának veszett nyoma... Kísérteties látványt nyújtott a még látható

felsőteste és a feje majd fokozatosan az is mintegy "átfolyt" valahová. Egy

másik világba...? A legenda szerint csak Diderici bilincsei, láncai estek

vissza, nagy csörgéssel.

A tizenkilencedik században Amerikában is feljegyeztek több hasonló

esetet. Közös jellemzőjük, hogy mindig véletlenszerűen "választódott ki" az

áldozat - már persze, ha egyáltalán szó lehet valamilyen szándékosságról, és

nem a vak véletlenen múlik az egész.

Tény viszont, hogy bizonyos Williamson, amerikai lónyésztő egy napfényes

reggelen a saját háza udvarán - felesége és cselédei szeme láttára -

dematerializálódott, vagyis vált semmivé. Évtizedekkel később egy másik

farmon pedig a tulajdonos tizenhat éves fia tűnt el: vízért ment a közeli

forráshoz, és többé nem látták. Mindez télen történt, és a gyerek keresésére

induló felnőttek a nyomokat követve szörnyű dolgot tapasztaltak: a hóban

tisztán látszottak a léptei, ám félúton a forrás felé egyszer csak minden

nyom megszakadt, és sehol sem foly tatódott! A gyerek nyilván ott "oszlott

köddé".

És végül egy közelmúltban történt eltűnés: 1969. január 4-én zajlott le a

brazíliai Sao José de Rio Preto városában. Paulo Faria da Costa, aki akkor

harminchetedik évében volt, kis családi összejövetelre volt hivatalos.

Már összegyűlt a rokonság, amikor - mint azt később hivatalosan is

megállapították, pontosan délután 16 óra 25 perckor - Paulo kiment a ház

teraszára. A széles, sarkig tárt ajtón keresztül a bent maradók közül többen

is jól látták a kissé testes, barna bőrű, mindig jókedvű férfit, amint a

terasz korlátjánál állva a várost szemlélte. Nem múlt el több egy percnél,

amikor egyik húga bent a szobában csodálkozva felkiáltott: - Paulo...

eltűnt!

De a húg tulajdonképpen tévedett. Paulo akkor még nem tűnt el egészen...

Az eltűnés ugyanis nem egyetlen pillanat alatt következett be. A későbbi

tanúvallomások szerint a döbbenetes jelenség úgy 8-10 másodpercig

tarthatott. Hogy pontosan mennyi ideig, azt igen nehéz volt pontosítani,

mert mindenki másképpen érzékelte az idő múlását, különösen, hogy ilyen

tragikus esemény történt. A jelenlévők tehát látták Paulo eltűnését, mégsem

siettek a segítségére. Egyrészt azért, mert nem mindenki nézett éppen oda,

így nem is vették még észre, mi történik. Másrészt, akik látták, azokat

annyira megdöbbentette a dolog, hogy mozdulni sem tudtak.

A rokonok annyit láttak, hogy Paulónak először a két lába tűnt el.

Rémisztő látványt nyújtott a levegőben lebegő, csonkának tetsző test! Két

szemtanú szerint testének szélei "vibrálni" kezdtek. A vibrálást úgy írták

le, ahogyan mondjuk a forró nyári napon a mező fölött homályosan izeg-mozog,

reszket a levegőréteg. Paulo testének szélei ily módon váltak elmosódottá,

majd... foszlottak el a semmiben!... Utoljára még a szemét látták, azt a

kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt...

És ennyi volt. Paulo Faria da Costa eltűnt ebből a világból. Senki sem

értette, mi történt valójában. Hová lett? Előkerül-e valaha?

Mert az csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a rejtélyesen eltűnő személy

- hazatért!

Néha előfordul, hogy a titokzatos módon eltűnt személy előkerült. Ez

történt Ariszteász görög költővel is. Mint az a fennmaradt különböző

forrásokból kiderül - egyszer világos nappal elájult az egyik város kellős

közepén. Egy perccel később - még mindig eszméletlen állapotban - nyoma

veszett, majd percekkel később a várostól több mérföldre bukkant fel ismét.

Nem tudta elmondani, hogyan került oda, ugyanis semmire sem emlékezett. Mi

történhetett? "Odaát" nem fogadták, nem akarták, így inkább visszalökték, és

ismét evilági életre ítélték?

Csak nagyon kevesen voltak eddig, akik beszámolhattak arról, mi történt

velük rejtélyes eltűnésük közben és után. Peter William Somerset brit

hivatalnokkal néhány évvel ezelőtt történt a következő megrázó eset:

Kőfallal körülvett kertjében éppen a kutyáját kereste, amikor vihar tört

ki, dörgött, villámlott. A ház népe azt látta, hogy a villámcsapás kékes

fényében Somerset eltűnt! Két napig keresték, rendőrségi segédlettel, majd

köröztették, és fényképét kiplakátolták az egész környéken. A harmadik napon

találtak rá, ugyancsak a kertjében - ám akkor már másképpen volt öltözve,

mint eltűnése idején!

Amikor az ájultságból magához tért, előbb semmire sem emlékezett. Később

azonban az orvosi beavatkozások hatására, és a saját, ismétlődő álmai és

gyógykezelése nyomán ennyit mondott el:

A villámcsapást követően "valamilyen másik kertben" találta magát, majd

egy hosszú, keskeny úton ment, de az már teljesen ismeretlen volt számára.

Később arrajött egy autó (!), amelyen orvos utazott. Ez az orvos bevitte a

kórházába ahol aztán a személyzet rögtön elkezdett foglalkozni vele. Mivel

előzőleg a nadrágja több helyen elszakadt, a kórteremben lévő egyik páciens

adta neki kölcsön azt a kordbársony nadrágot, amiben három nappal később

ismerősei a saját kertjében rátaláltak. Elmondása szerint két napig feküdt a

kórházban, s még hónapokkal később is emlékezett az egyik orvos, meg az

egyik nővér nevére. Később kiment sétálni a kórház udvarára, majd a már

ismert keskeny úton találta magát, aztán legnagyobb meglepetésére a saját

kertjében ébredt föl!

Somerset később bejárta a környékbeli kórházakat. Az egyikben felfedezte

azt az orvost és nővért, akikre emlékezett, azok viszont állították, hogy

sohasem látták. Igaz, a kórház is másképpen nézett ki, mint eltűnése

napjaiban. Azonfelül kiderült, hogy utoljára húsz évvel korábban gyártották

azt a bizonyos kordbársony nadrágot, amit kölcsönkapott.

Rodney Davies fizikus szerint teleportáció történt. Szerinte ugyanis

létezhet a természetben olyan erő, amely nagy néha képes más térbe vagy más

időbe elvinni embert, állatot, tárgyat (merthogy ez utóbbiak is el-eltűnnek

olykor). És mintha Einstein is sejtette volna valamilyen formában ezt, mivel

a miénktől eltérő téridő létezése nem ellenkezik a felfedezéseivel. Számos

kutató - különösen a fiatalabb nemzedék, amely eléggé nyitott a világra és a

legmeghökkentőbb esetben sem ejtené ki a száján, hogy lehetetlen - még azt

sem tartja kizártnak, hogy valamilyen, ma még ismeretlen energia behatására

az élőlények egyetlen pillanat alatt atomjaikra bomolhatnak, és azok az

atomok a téridő - vagy akár csak a tér - valamely másik pontján ismét

összeállnak.

Az sem lehetetlen, hogy az eltűnők párhuzamos világba kerülnek át.

Ugyanis több jel mutat arra: nem csupán ez az egyetlen világ vagy tér

létezik, amelyben mi mozgunk (és valljuk be, amelyen kívül másfélét

jószerével el sem tudunk képzelni). Más tulajdonságú térből akár egy-kettő,

akár tucatnyi vagy még több lehetséges. Nagy vonalakban Davies, és mások is,

úgy képzelik el, hogy a kozmosz önmagában, mintegy "belül" is tovább

osztódik, más és más kozmoszokra. Tehát nem csupán lineáris univerzum van,

amelyben - mivel az végtelen - időtlen időkig utazhatnánk szupergyors

űrhajóval, mégsem jutnánk soha a végére. Efféle utazás a végtelen számú

"belső világegyetemben" is megtehető. Tehát a világ ilyen csavaros formában

is végtelen. Ugyanis a benne lévő végtelen világok száma is végtelen...

Davies azt találta gyanúsnak, hogy Romulustól Somersetig gyakran kísérte

az eltűnést vihar és villámlás (bár nem csak ilyenről tudunk). Tehát

valamilyen mágnesesség, elektromos hatás, vagy más energia is közrejátszott

abban, hogy a természetben "hiba" keletkezett, és "összecsúsztak" a téridők

vagy a dimenziók. Még az is lehetséges, hogy igaza van.

Attól azonban még messze vagyunk, hogy megfejthessük a titkot. De a

szórványosan előforduló jelenségek mindenképpen jelzik, hogy valami van a

"falon túl", az eltűnések körülményei azt sejtetik, hogy világunk korántsem

olyan egysíkú és egyszerű, amilyennek sokan hiszik. A rejtélyek és titkok

száma éppen olyan végtelen, mint a Világegyetem.

Nemere István

(Forrás: Tvr-hét 1997/33., 34., 35. szám)