Voltak az életetekben sorsszerű találkozások? Miből éreztétek, hogy az?

Szia!

szerintem minden találkozás valamilyen szinten sorsszerű :)

Ez igazából tényleg attól függ, kinek mi számít annak.

Anyám: Mondhatni, elhagyott kiskoromban. Aztán eltelt több mint egy évtized, és azzal, hogy facebookon burkoltam beszóltam neki egy megosztott bejegyzésére, a kezdeti borúság után elkezdtünk beszélgetni, és idővel, nem is telt el olyan sok, kiderült, sok közös van bennünk. Régen mindig csak veszekedtünk egymással, egyetlen egy nyugis napunk volt, most meg teljesen harmonikusan elvagyunk. Ha nem szólok be neki facen, soha nem kerülünk közel egymáshoz. Ettől független az idő nem jön vissza, néhány havonta találkozunk, igazán az anya szó jelentését se érzem át, de ez normális, szerintem, ebben az esetben.

Apám néhai nevelőapja: Apám nevelt fel, így amikor odaköltöztünk, ami lakás az ő nevén volt, de az a most már csak néhai g*ökér volt a haszonélvező. Több mint tíz éven keresztül keserítette az életünket. Többek között miatta voltam depressziós, és apám miatt is, mert rá is hatással volt idegben az az ember. Bent és máshol sem értett meg senki, miért undorom, utálom, gyűlölöm ennyire. Wc után nem mosott kezet, buta volt, wc után a hűtőbe mászott a kezeivel, a fürdőkádban mosta ki a xaros hátsófelét, és utána nem mosta ki rendesen a kádat, továbbá a kádba pisilt sokszor, mint azt később észrevettem. Egyszer, amikor a földre sikerült tojnia, mert nem érte el a wc - amivel nincs gond, megesik a korában -, és próbálta feltakarítani, a vége az lett, hogy abból a csomagból mindenhova jutott - falra, szekrényre, az egész közlekedőbe, az ajtóra. Amikor elköltöztünk, apám haverja mesélte, hogy le kellett a falról mindent nyúzni, mert a szag sehogy nem tűnt el. Oldalakat tudnék írni még.

Pocsék volt? Igen. Olyan értelemben sorszerű, hogy nélküle valószínűleg nem lennék lélekben olyan erős, ha nem török meg. Másrészt, ha ő nincsen, lehet, hogy ugyanúgy erős lennék, de valamilyen szinten nem "sérült". Utóbbi sosem derül ki.

Volt legjobb barátnőm: Hatodik osztályban jött át hozzánk. A magunk akkoriban még gyerekesnek számító módon támaszom volt, az iskolában idővel sokat beszélgettünk. Ő hozott ki a depresszióból, mondhatni ő volt a világítótornyom a sötétben. Nélküle nem lennék ma az, aki, még mindig depressziós lennék, megkeseredett, mint apám nevelőapja idejében. Aztán mostanra ignoráltam őt, mert először ő tette velem, amikor depressziós volt. Egy idő után senki nem kereste, én közel egy évig tartottam ki mellette annak ellenére, hogy egyik napról a másikról semmi életjelet nem mutatott és sehol nem volt elérhető. Aztán hirtelen feltűnt, néhány nap (vagy hét?) múlva ismét eltűnt az éterben, aztán megint előkerült, aztán megint eltűnt, és ez ismétlődött. Két évig tartottam ki mellette, akartam a támasza lenni, a barátnője lenni, de már belefáradtam. Nem vagyok zokni. Elegem lett az ígéreteiből, amiket nem sikerül betartania. Nekem ez nem kell. Nem bízok már benne. Ettől független akkor is sokat köszönhetek neki, pozitív hatással volt rám, és amikor hirtelen eltűnt, az meg negatívval, de már kijöttem belőle.

Az első egészségügyi iskolám: Nyolcadikosan már kb kijöttem a depresszióból, pozitívan vártam a szakközepet, az új osztálytársakat. Nos, amint beléptem a terembe, megcsapott valami, egy érzés, ami sajnos beigazolódott. Egy év alatt újra depressziós lettem. Az egyik lány, akinek nem tudom, mi volt a baja velem, mindig piszkált, de vezéregyéniségű többiek sem voltak egyszerű esetek. A tanárok is olyan ridegek voltak az általánoshoz képest, semmivel nem lehetett hozzájuk fordulni, az osztályfőnököm meg semmit nem csinált, amikor mondtam neki a gondomat. A nyári gyakorlat az idősek otthonában pedig maga volt a pokol - egy hónapos gyakszi. Örültem, hogy nem azzal a libával leszek, mert máshova osztották be. Erre mit ad az Isten a legelső napon? Nemhogy egy épületbe kerültünk, a háromból pont ugyanabba a szárnyba lettünk beosztva, és ráadásul az első napon egymással. Hát mondom, ilyet a világon nincs. Aztán külön utak, mindenki egyedül dolgozott, illetve akivel akartunk és mondták. Mindig csináltam valamit, percenként kérdeztem, miben segíthetek, már a gondozók mondták, hogy lazítsak, majd szólnak, a főnővér mégis mindig belém kötött. Később aztán a liba barátnői okozták nekem életem legnagyobb megszégyenítését. Nem tettem semmi rosszat, amit meg igen, mert mondták, hogy csináljam, azt be is vallottam, és mondtam, hogy sajnálom, nem tudtam, én csak feladatot teljesítettem, de amit nem én tettem, arra mondtam, nem én voltam. A főnővér összehívott minden ott dolgozó gondozót a szárnyban, és elhordott mindennek engem mindenki előtt, hogy hazug vagyok, nem vagyok a szakmába való, bányába kellenem mennem, hogy ne foglalkozzak emberrel, az ilyenek oda minek mennem, hazug vagyok, nem vállalom a felelősséget és még tíz percig folytatta. Nem kérdezett meg engem, mi történt, szóhoz sem hagyott jutni, akik meg mondták, hogy csináljam, de végül két perc múlva jött az egyik lány, hogy mehetek... egyikük sem vállalta, hogy ők mondták, és a nagy részét ők csinálták, mert valószínűleg félreértettek valamit (dokumentációk, papírok másolatainak széttépése, én azt sem tudtam, mik azok a lapok, és csak egy és felet csináltam, a nővér pedig hárommal keresett meg + kidobták a kukába).

Mi volt ebből a tanulság? Ismét erősebb lettem. Átkértem magam másik szárnyba, és folytattam a gyakorlatot, pedig kaptam mindenhol gúnyos megjegyzéseket a "hírem" miatt, és a buszmegállóban a liba gúnyolódását. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, hogy többé velem ilyet senki nem tehet meg, és legyek minden esetben alapos, ha nem akarom, hogy megint átverjenek.

Második iskolám: Ott kezdtem az évek, női szabó szakon. Egy hónapot voltam ott, gondolván, elég volt az egészségügyből, mert segítséget nem igazán kaptam, ahogy kellett volna, és úgy undorom volt az egésztől, nulla empátia. Rajzolni tudok, imádok, de a varrás művészetét nem nekem találták ki. A varrógépet sem tudtam egy hónap alatt megtanulni. Az osztálytársak pedig szintén a "nem menőt" célozták meg, vagyis engem. Hallottam, hogy miután elmentem onnan, jöttek a többiek, akik szintén elsiettek az iskolából másikba. Az első sulim miatt megtanultam, hogy még egyszer nem játszom el ugyanazt az egy évet, inkább időben átmentem máshova. Pozitívum, hogy új tapasztalatot szereztem, így új hobbim lett, a plüss varrás.

Harmadik, a mostani iskolám: Ha nincs az első iskolám, ami miatt megyek a másodikba, biztos nem találom soha meg a mostanit, ami gyökeresen megváltoztatta a szemléletemet. Mint kiderült, az egészségügy mégsem empátia nélküli, sok lelkiismeretes és segítőkész ember van, akihez bizalommal fordulhatok gyakorlat során. A tanárokkal is lehet beszélni, mindig lehet valakit találni, és a személyes dolgokat is megbeszélni. Családias légkör. Az osztályom pedig nem szekál, békén hagynak, ha meg nem tennék, a tanárok nem xaroznának, közbelépnének, mint azt másnál láttam, mert volt aki nem volt olyan szerencsén, mint én.

Ja és, ha nincs az első és második iskolám, nem kerülök ismét az egészségügybe. Nem ebben tervezek elhelyezkedni, viszont ez a vírus helyzet mutatja a legjobban, hogy a szakmával mindig találok munkát, ha van vírus, ha nincs. Márpedig, jelen esetben sokan inkább törölnék mások ürülékét vagy cserélnének katétercsövet, minthogy munkanélküliek legyenek.

Szerintem van ami utólag látszik sorsszerűnek. Nekem, mert csak néhányat emeltem ki, ezek azok, amik úgy tényleg sokat játszanak, illetve játszottak az életemben, és ha újrakezdhetném... biztos nem csinálnám végig újra. Nem vagyok mazochista.

18/l