Miért tűnik el az őszinteség manapság?

Szerintem meg ez egy öngerjesztő folyamat. Mindenkinek eljön az életében egyszer egy olyan pont, amikor találkozik egy ilyen megjátszós gyökérrel. Én csak kaméleonoknak szoktam hívni őket.

Nekem is volt egy ilyen barátnőm, csak szegény buta is volt, mindig látni lehetett, ahogy "váltogat" a személyiségében egy-egy adott csoporthoz képest. Gyakorlatilag letükrözte a környezetét. Így kívülről nagyon muris volt :D

Én őszinte ember vagyok, az is maradok életem végéig, mert nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Folyamatosak voltak az összetűzések köztünk ezzel a bizonyos barátnőmmel, mert egyrészt képtelen volt a legtöbb dolgomat a magáévá tenni, másrészt pedig folyton benézte, hogy az én szememben mi lenne a menő, ha kiderült, hogy nekem nem tetszik az adott dolog, te jó isten, akkora hisztit tudott csapni, hogy az valami hihetetlen... Nem mellesleg, mint később rájöttem, elvárta volna, hogy ha ő kéretlenül is alkalmazkodik hozzám, akkor én is hasonuljak hozzá. Nyilván nem igen segített az őszinteségem, a saját stílusom. Szerintem itt csúszik meg a legtöbb ember, annyira törekszik beilleszkedni, hogy ha valahol látta már ezt a "technikát", önkéntelenül is alkalmazza. Én nem. Mára nincsenek is barátaim :)

De honnan tudod, hogy az nem ő?

Én egy introvertált személyiség vagyok, nem szeretek új embereket megismerni. Legszívesebben itthon vagyok és olvasok. Ezzel együtt a szorongás kihoz belőlem egy olyan dolgot, hogy zavaromban rengeteget mosolygok és beszélek. Ebből meg tök másmilyennek gondolnak. De mindkettő én vagyok. A személyiség nem egy görcsös, egyenes dolog. Máshogy beszélek a haverral, a nagyival, és a banki ügyintézővel, de mindegyik én vagyok.

14-es vagyok.

Baromi egyszerű felismerni az ilyen embereket, csak szerencsés pillanatban kell elkapni őket, vagy hosszú távon megfigyelni.

A barátnőmről írtam már. Igen, ő stílusában, ízlésében, személyiségében is kamuzott mindenfelé. Úgy tíz évet töltöttünk egymás mellett, de a mai napig nem tudom megmondani, hogy ő ki valójában, mert amikor mellettem volt, engem utánzott. Öltözködésben, beszédben, hobbikban, zenei ízlésben, mindenben, szó szerint. Persze folyton kibukott belőle valami más, ami mint kiderült, mindig mástól származott. Új hobbija lett? Persze, az új ismerősétől vette. Hirtelen új zenéket - is - hallgat? Rögtön kiderül, hogy az akutális pasija szereti az ilyet. Amikor velem volt, ezeket nem hangoztatta, csak azt, ami rám vonatkozott. Amikor velük volt, akkor szintén nem az én stílusommal villogott. Elég beteges, szerintem. Tényleg nem tudom, hogy ki vagy mi volt ő valójában, ne is hiányzik, hogy őszinte legyek.

Másik: volt egy csapattársam, aki, amikor kiderült, hogy szeretek futni, előadta nagy mellénnyel, hogy idióta vagyok és a futás idiótáknak való, ő biztosan nem tenne meg egy métert sem. Egy hét múéva új társunk érkezett, arra jöttem ki a zuhanyzóból, hogy azt ecseteli neki, hogy biztos azért utál futni (mármint az új csapattag), mert rosszul veszi a levegőt, bezzeg ő, full profi, majd ad tippeket.

Na most erre mit lehet mondani :D

"Itt értem a másféle gondolkodásmódot, viselkedéstípust, ami nem természetesen jön az emberből - ugye ez könnyen megfigyelhető"

Jogos, ilyenre is van példa, igen, amikor valaki direkt hátsó szándékkal közeledik valakihez és tudatosan megjátssza magát.

Viszont ez pedig annyira azért nem elterjedt, az ilyen embereket gyoraan kiutálja magából a legtöbb közösség.

Lehet neked pont peched volt hogy több ilyen embert is kifogtál. De emiatt semmiképp ne add fel!