Van aki úgy érzi nincs értelme élni mert semmi jó nincs az életében?

jelen.

19/L

Jelenleg igen, de reménykedem, hogy megtalálom, abban biztos vagyok, hogy egy személy segíthetne, nem egy állapotváltozás.

18/F

Egy időben én sem láttam az értelmét az életnek, ami definíció szerint szenvedés, mert mindig tennünk kell azért, hogy megmaradjon. Aztán volt egy... alkalmam, amikor pár óráig teljesen kiüresedtem (egészen addig azt hittem, hogy üres vagyok), és mikor visszaszállt az egom, rájöttem, hogyan használhatom az egyetlen dolgot ami miatt nem akarhatok élni arra, hogy akarjak élni: A nézőpontomat.

Teljesen igaz az, hogy az életnek nincs értelme, mert maga a cél fogalmat csak az ember találta, így, az emberen kívül, nem létezik; ezért céltalan az élet valójában.

De ezzel nincs semmi gond, mert az emberek nagy része így is felkel minden reggel, mert ELHISZIK, hogy van értelme, mert nem tudják elképzelni, hogy milyen lehet az élet cél, és nézőpont nélkül, ami amúgy.

Amióta becsapom magam, és csak azért is beleélem magam kicsinyes és világi hülyeségekbe, hogy boldog lehessek és értelmét lássam az életnek, azóta minden tökéletes... vagyis izé... nézőpont kérdése.

Elolvastam a kérdést és a válaszokat is 10 perce...

És azóta ülök, és egyszerűen nem tudok egy mondatot, egy konzisztens véleményt megformálni a gondolataimból.

Először végignéztem a saját életemet.

Aztán megpróbáltam ebből levonni valami következtetést, hogy akkor miért is folytatom, mi az ami miatt ma már nem is lenne motivációm kinyírni magam. Mert volt, és 3 alkalommal nagyon közel is jártam a sikeres öngyilkossághoz.

Most azon gondolkodom hogy így utólag sajnálom-e hogy nem sikerült, vagy örülök-e neki hogy nem sikerült.

Maradva az egy bekezdéssel ezelőtti témánál, próbálok bármit kinyögni magamból. Nem azon gondolkodom hogy milyen mosóporreklám szintű, gyerekes egymondatos életbölcsességet írjak, ami úgy kezdődne hogy "Az élet értelme..." vagy "Az életben egyedül a....". Mert ezeket utálom. Gyerekesek, felszínesek, elnagyoltak, szentimentálisak, a negatív értelemben.

Azon gondolkodom hogy tényleg mi lehet az a teljesen öntudatlanul, tudatalattiból előtörő belső erő, ami minden nap végig csináltatja velem a munkát, tanulást, a városban oda-vissza történő zötykölődést. Mi az, ami annyival jutalmazza a szervezetemet, hogy az képes elfelejteni, de legalábbis kiegyensúlyozottnak tekinteni azt a töméntelen mennyiségű stresszt és nyomást, ami minden nap ér?

Mert már egy nyomorult fél órás tömegközlekedés után a legszívesebben ott helyben fejbe lőném magamat.

Valami mégis megszólal bennem hogy "oké, ez jó sz@r volt, de ne nézz vissza, irány tovább".

És gőzöm nincs mi. Talán az hogy valami hormon, vagy neurotranszmitter szint beállt az agyamban és ettől már nő az ingerküszöböm is, hogy elviseljem mindezt?

Vagy valami tudatos folyamat, eléggé sokat küzdöttem és már önbecsülésből se adnám fel?

Talán utóbbi, ennek néha még hangot is adok.

(mikor magamban beszélek....nincs senki körülöttem, így hát a kommunikációs csatorna mindkét végén nekem kell lennem)

Mert egy ideig tudom mi motivált: a bosszú. Valahogy én akartam felülkerekedni mindenkin aki elnyomott, aki átvert, kijátszott.

Aztán, idővel egyre kevésbé érdekelt. Most már kifejezetten elfojtó viselkedésbe fordultam át, ezekre az emlékekre kifejezetten nem is akarok semmilyen fajta gondolati energiát se ráfordítani

Talán tényleg valami tudatosabb dolog is lehet az egészben, mert egy öngyilkosságot jól meg kell tervezni, tehát nem lehet az illető teljesen elborult állapotban.

(esetleg ha pont egy emeletes ház tetején, vagy egy vasútállomáson kerül elborult állapotba, akkor ott helyben minden gondolkodás és tudatosság nélkül tud döntést hozni)

Fontos tudni hogy borzasztóan aprólékosan szeretek tervezni. A jövőm tervezgetése pedig minden gondolatom centruma, minden csak a jövőmért jár a fejemben.

Lehet hogy ez a perfekcionizmus, ez a követelőző önmagam felé tanúsított elvárás az, ami egy belső kontrollt nyújt.

Mindenesetre legalább célorientálttá teszi az életemet.

Csak épp olyan célt nem sikerült még megfogalmaznom ami le is fedné az igényeimet, és biztos tudáson alapul.

Egyelőre csak hatalmas elvárásokkal, reményekkel, és ideálokkal vannak tele a céljaim. Pl felvételt nyerni arra az egyetemre ahova menni akarok, elköltözni abba a városba ahol tanulni fogok, és ott új életet kezdeni, és itt hagyni örökre ezt a várost ahol most vagyok.

Mert azt remélem ettől a várostól hogy élhetőbb, hogy lesznek emberi kapcsolataim, hogy lesz párkapcsolatom, hogy pozitívan fogom majd értékelni az életminőségemet, hogy egyszer kiléphetek a kispályás vegetáló létezésből.

Egyelőre ezek az ideálok ködében lakozó elképzeléseim.

És már most, úgy hogy még a nulla kilométerkőnél álldogálok, már most tudom hogy ezek mind szerte fognak foszlani.

Hihetetlen, hogy mégis ezeket a célokat fogalmazom meg motivációs erőkként, amikről már azelőtt determinálom hogy hamisak, mielőtt még a közelükbe kerülnék.

Egyetlen szót tudok megfogalmazni, ami annak semmit sem jelent aki nem érzi: Remény.

Ez a megfoghatatlan, üres beszédnek tűnő, misztikusan csengő szó az amit ki tudok nyögni. Mert semmi egyéb, reális, anyagi, logikus, empirikusan kimérhető vagy racionalitással kigondolható érvem nincs arra, miért nem nyírom ki magam, miért nem kezdek hedonista módon féktelenül élni, tombolni, és lezülleni, aztán kinyírni magam. Van valami elhomályosító köd, ami néha rátelepszik az elmémre, és mondhatni elálmosítja, mikor már nagyon túlpörög egy kérdésen, és az öndestruktív gondolatok irányába terelődne.

"Most inkább bambulj, csak, és bízzál a jövőben"- mondja a hang.

És tényleg, ilyenkor inkább kikacsolok, vagy alszom, vagy csak meghallgatom 10000. alkalommal is ugyan azt a számot.

Lehet hogy ez egy védekező mechanizmus, hogy ne legyek öngyilkos. Annak kifejezetten hatékony.

Bocsi hogy hosszasan írtam, de hátha felfedez ebben az összeszedettnek kicsit se nevezhető gondolathalomban valaki valami értékeset, vagy csak érdekeset.

Mit gondoltok? Van más is aki így érez?

19/F

Kedves elöttem lévő kettővel.

Azt mondtad, csak a remény tart életben. Hülyeség. Azt hiszem, egy olyan embernek nem kellene a reményről hadoválni, aki még azelött leszólja, feladja az álmait, mielött belekezdett volna. Ha ülök a kanapén várva, hogy megnyerjem a lottót szelvény nélkül miben is kellene reménykednem? Akkor reménykedhetek csak, ha elmentem, és feladtam azt a szelvényt. Azaz, csak akkor reménykedhet az ember, ha tesz is valamit azért, hogy reménykedhessen. És persze itt most nem halálesetekre gondolok(mint pl. műtenek valakit, és reménykedsz hogy sikeres lesz.). Meg kell találnod te magadnak az életben azt az örömforrást, ami boldoggá tesz. Nekem ilyen a család, a barátok, az utazás, és még olykor-olykor a tanulás is. Mellesleg, ha 3x is próbáltál már öngyilkos lenni, hogy-hogy még szabadon vagy engedve?