Bennünk van a hiba vagy más ismerősei is ilyenek?

Röviden, aki nem akarja végigolvasni a magyarázatot: mióta kicsit jobban megy a sorunk, mindenki csak akkor keres minket, amikor szüksége van valamire. Még az én szüleim is, az összes régi barátunk, a testvéreink...

Mi a párommal pár éve külön élünk a szülőktől, a párom elég jól keres, én munkanélküli vagyok, igazából csak nemrég költöztünk haza a környékre, most 1-1,5 órányira lakunk a szülővárosunktól, korábban 4 órányira laktunk, de rendszeresen hazajártunk. Régen, "csóró" egyetemistaként mindketten elég népszerűek voltunk a párommal, volt mindkettőnknek egy csomó barátja, aztán ahogy egyre jobb lett a sorunk (diplomát szereztünk első generációs éretlmiségiként, mindketten dolgoztunk külföldön, a párom most is elég jól keres, ketten simán megélünk belőle, bár én így is megszenvedem a munkanélküliséget), szóval az egyre jobb élettel folyamatosan koptak le az emberek. Az én legjobb barátnőm akkor keresett utoljára, mikor arról is meséltem neki röviden, hogy házat vennénk a párommal. Nem tűnt, hogy rosszallná, de ezek szerint... 2 éve nem keresett, a köszöntésekre sem válaszol, nem tudom, miért. Aztán egy másik barátnőm az orrom alá dörgölte, hogy biztos azért jöttünk haza, mert külföldön nem éreztük jól magunkat, mintha örült volna annak, ha nekünk rossz, azóta sem keresett. A párom legjobb barátja addig mindig hívott minket mindenfelé, míg se kocsink, se pénzünk nem volt (mintha megtehettük volna akkor, hogy 20-30 ezreket elszórjunk egy este), mióta anyagilag sokkal jobban állunk és házat, családot tervezünk, menő helyekre járunk nyaralni (és nekünk nem apuci finanszírozza, mint nekik), szépen lassan elkezdett hanyagolni minket, kb mióta a párom a külföldi mosogatásból végre talált kinn egy szakmájához méltó állást és felfelé ível a karrierje). Az öccse is ugyanabban az időben távolodott el tőle, mikor elkezdett felfelé ívelni a karrierje, holott a párom mindig segített neki és pátyolgatta őt, de arról nem a párom tehet, hogy ő csak gyári munkát talál érettségivel. Nekik kettőjüknek még néha eszükbe jut a párom, de csak ha kell nekik valami: pénzt kérnének kölcsön, vigyük el őket kocsival ide-oda...stb., amúgy ők már programokat mindig másokkal szerveznek. Még olyan programokra sem hívnak el minket, ahova tudják, mi rendszeresen és szívesen járunk. Pl múlt hónapban voltak a párom legjobb barátjáék a szomszéd városban kirándulni, ahol a párom is dolgozik, de eszükbe nem jutott neki szólni, vagy pl a húgomék voltak ugyanebben a városban egy olyan koncerten, amire mi is el akartunk menni, de még csak nem is szóltak, facebook-ról tudtam meg.

Régen, míg egyetemisták voltunk, nem volt pénzünk jó fodrászra, jó ruhákra (meg is látszott rajtunk), jó autóra, a tervünk max a diploma volt, de nem új autó, luxusnyaralás meg lakásvásárlás. Mai szemmel kicsit bénák voltunk, csóró gyerekek, akik csak reménykednek valami jobban. Most itt az a jobb, de hirtelen mindenki kerül minket. Holott mi abszolút nem nagyozunk ezzel, de hát mit mondjunk, mikor megkérdezik, hol voltunk nyaralni?! Vagy hol vettem azt a ruhát?! Vagy mennyibe került az autó?! Lehet ez az oka, hogy eltávolodtak? Van ilyen, hogy ha ennyit változik az emberek közt a felállás (korábban max mi voltunk a kevésbé menő nővérke-bátyuska meg a csórócska haver, akit nem pénzel anyuci és aki elbújhat az ő "menőségük" mellett), most mi is "menők" lettünk az ő olvasatukban, sőt menőbbek, és most meg már piszkáljuk a csőrüket? Hogy kisebbség komplexusuk van tőlünk? Pedig mi csak a rokonainkat és a barátainkat szeretnénk vissza, de úgy tűnik, nekik ez nem kell...

Magyarán lehet, hogy csak addig voltunk jók, míg a "csicskáik" voltunk? Míg ők voltak a menőbbek, mi meg a szürke kisegerek? Míg jobbnak érezték magukat mellettünk?