Mit tegyek? (Bővebben lent)

Járok kosárlabdázni, de nem szeretem. Anya nagyon ragaszkodik hozzá, mert ő is profi kosaras volt, a nővérem pedig amerikában tanul (kosárlabda) ösztöndíjjal.

Szeretem valamennyire csinálni de, nem igazán megy. A szüleim azt mondják, hogy van hozzá tehetségem, csak későn érek satöbbi, satöbbi. Régebben hittem nekik, valamennyire szívesen jártam edzeni is, de most már nagyon utálom. Tényleg én vagyok a legbénább a csapatban és egy lánnyal vagyok beszélőviszonyban a kb 20ból. A többiek utálnak látom rajtuk, hogy legszívesebben észre sem vennének és ha egy csapatba kerülünk edzésen akkor vágják a pofákat.

Későn érő típus vagyok, lelkileg is, és az egyik legfiatalabb a csapatban, úgyhogy nem is tudnék miről beszélgetni velük, mert őket csak a pasizás, a sminkelés, meg számomra ismeretlen emberek kibeszélése érdekli, engem pedig ezek a témák teljesen hidegen hagynak. Egyébként katolikus iskolába járok, és látszik is, hogy ők teljesen máshogy vannak nevelve.

Az edző egész jó fej, próbál velem kedves lenni, de akkor is amikor valami jót mond is tök rossz érzésem van, mert a többieknek ez már természetes és őket leüvöltik ha nem csinálják meg, úgyhogy érzem rajtuk, hogy ezért is nagyon utálnak és sugárzik belőlük egy ilyen ,,mért kell ezért megdicsérni ez teljesen természetes és még egy tolószékes is meg tudná csinálni" érzés.

Minden nap edzés előtt tiszta görcs vagyok, és szívem szerint eltörném valamimet/ meghánytatnám magam/ kiugranék az ablakon, csak, hogy ne kelljen odamennem.

Már egyáltalán semmi önbizalmam nincs, és bárki bármi olyat mond, hogy ügyes vagy, szép volt, úgy érzem csak azért mondja, hogy örüljek egy kicsit és nem azért mert tényleg így gondolja. Pedig jó tanuló vagyok, három négyesem volt félévkor (7. osztály) és úszni kifejezetten jól tudok (járok úszni).

Valakinek van hasonló tapasztalata? Valami ötlet, hogy ne érezzem magam ilyen rosszul?