Félnék az emberektől?

Sokszor estem pofára, ez tény. Én voltam a tipikus kiközösített, évek kellettek ezt az emléket levedleni, a családon belüli erőszakról nem is beszélve. 20 éves vagyok, már több, mint 5 éve kitörtem ebből a közegből.

Azt vettem észre magamon, hogy nem merek nyitni az emberek felé. Ha mégis sikerül, X idő után behúzom a kéziféket, és meghalnak a "barátságok". A legtöbb barátom maga hagyott ott, többnyire csak nem kerestek többé, és nem válaszoltak a megkereséseimre, de volt egy durvább eset is, amikor fél-szándékosan kihallgattam, ahogy egy másik barátunknak szidott, szapult keményen (a másik barát tudtával és beleegyezésével), ekkor én borítottam mindent. Azóta attól félek, hogy zavarom az embereket. Mikor úgy érzem, hogy csak én keresem a másikat, és akkor is kényszeredetten reagál (holott lehet, nincs ez mindig így). Abbahagyom a keresést, és többé nem jön egy hang se az ember irányából.

Taszító ember lehetek, de már nem is merek barátkozni. Az utóbbi évben volt, hogy egy teljes hónapig a lakást se hagytam el. Rettenetes. Rendben, lekötöm magam, képzem magam, tanulok, itthon dolgozok is, mikor van mit, de az emberi kapcsolatok kihaltak mellőlem, páromat leszámítva. És ez érdekes, hogy mi ketten nagyon jól megvagyunk, mint barátok és mint szerelem is, már jó pár éve. De hiányzik a kikapcsolódás, a társaság. Nem volt kamaszkorom, mikor mások dizsiztek, én dolgoztam, és tanultam, hogy bebizonyítsam, érek még valamit, de ez se sikerült teljesen. Nem érzem úgy, hogy mindent megtettem volna. Nőnek sem érzem magam. Sokan épp csak a faszt hiányolják rólam, néha még én magam is. Valahogy jó e-mögé a szerep mögé bújni, nem ad túl sok támadási felületet, legalábbis nem olyat, amit felvennék. Nem tudom, mihez kezdjek, egy nyomoréknak érzem magam, az önbizalmam már rég kihalt állatfaj...

20L