Elfogytak körülem az emberek, egy barátom se maradt. Más is van így? Milyen érzés?

Már nem érdekel, saját magamnak csináltam ezt a falat.

Úgy gondolom majd új emberekkel elölről kezdem az egész folyamatot(de minden tégladarab bontás az önismeretnél kezdődik).

Egy valamit ne felejts: bármi újrakezdeni soha nincs késő.

Fiatalon meg az volt a bajom, nem szálltak le rólam.

Lakótelepen laktunk, kb fél óránként jött fel valaki.

Amióta megroggyant az egészségem, legyengültem, kb valami elveszett.

Biztos hatalmas személyiségváltozás, de nem veszem észre magamon. :(

Viszont a gond az, ha találok valakit most, kb agyonfárasztom, és túl sok vagyok.

Bár lehet, a putrifalva is az oka, meg a faszibúk.

Én mindig is így voltam és 21 vagyok, soha nem voltam bulin, soha nem voltam barátokkal valahol, soha nem köszöntöttek, ezek mind kimaradtak nekem, mindenhova egyedül mentem/megyek.

Ez ellen tennék de hol és mikor? Én azt szűrtem le, hogy soha senkinek nincs ideje ilyenre a fiatal felnőtt években vagy mindenkinek meg van a saját baráti köre már. Utálom, hogy sehova nem tartozom.

"A bölcs ember gyakran van egyedül, a gyenge mindig csak a tömeggel megy."

Úgy is lehet mondani, hogy nem véletlen, ha nincs sok ember körülöttünk. Valójában sajnos a társadalom kb. 10-15%-a él a valóságban.

Amikor te is elkezded végre látni, az olyan, mintha másznál fel a Himaláján, egyre magasabbra az érzelmi lépcsőn és minél feljebb vagy, kevesebb az oxigén, magyarul az emberek körülötted. Mert ők leesnek.

Közeli már nincs, sőt már inkább ismerősnek mondanám mint barátnak.

27 éves koromra értek véget úgymond a barátságok.

Mindenki szétszéledt, elköltöztek van aki 30-150 km-re van aki másik országba. Egy részüknél gyerek is született. Munka, tanulmányok, gyerek, barátnő, élettárs vagy feleség, ez máshová vitte az embereket.

Évente 2-3x ha beszélünk, és talán 2 évente 1x ha találkozunk azokkal akik közel laknak.

Hát nem a legjobb. Sok barátom volt, de minddel eltávolódtunk, vagy olyan rossz hatással voltak rám, hogy azt mondtam, ebből elég, viszlát.

Ami a legrosszabb, hogy 8 évig volt egy legjobb barátom, akivel tiniként meg a húszas éveink közepén még hasonlóak voltunk, de aztán ő nem fejlődött semmit, én meg felnőttem. Ő neki még mindig az volt a vicces, hogy rohadt bántón beszól nekem mindenre, egyre több dologra, meg hatalmas hibának állítja be minden cselekedetemet. Megszabadultam tőle, de így már egy barátom sem volt, akivel időt tölthettem volna és szingli voltam. Most van párkapcsolatom és az egyetlen barátnőm visszaköltözött a városba, így már nem érzem magam magányosnak :) Szerintem ha együtt élsz valakivel és ő szeret téged és sok időt töltötök együtt, akkor nincs olyan hatalmas igényed barátokra. Valamennyi van, de nem annyi, mint szingliként.