Milyen dolgok maradtak ki az életetekből amit utólag érdemes lett volna megtenni vagy másként csinálni?

Friss diplomásként kezdő közgazdaságival egy idősebb mágnás aki dúsgazdag az államtól is vesz földeket több cége van és nagyember, fel akart karolni keresett asszisztenst. Minden üzlettársának bemutatni, tapasztalatokat nyújtani, elindítani a közgáz pályán, vidékről megalapozni az életem is pesten. És hogy ki tudjam magam nőni. Nem csak munkáltató lett volna hanem amolyan mentor is, akinek a kezei kapcsolatai tudása alatt lehet hapadni fejlődni.

Elutasítottam, mert megijedtem, nem e többet is akarna, nem értettem ezt a felkarolást, hogy miért. Egy idegen jelentkező voltam csak neki az állásra.

Azóta már nem ő veszi fel a telefont hanem egy asszisztense.

Elteltek évek ugy hogy soha az életben nem dolgoztam még ma sem közgazdászként(pénzügy számvitel szakirány), minden másra vesznek csak fel. Pl számviteli ügyintézőnek. Es nem lett belőlem kb semmi. Csak ilyen irodai kis senki vagyok mindig.

Nem tudom kimaradt e vmi az életemből azzal, hogy elutasítottam egy sanszot.

Sok verziós a mi lett volna ha része. Legrosszabb esetben tényleg csak használgatott volna, legjobb esetben meg lehet már rég valódi karrierem lenne, kapcsolatrendszerem, hátszelem, vagy cége(i)m is.

100%-os meggyőződéssel nem tudom azt állítani hogy érdemes lett volna megpróbálni. Lehet igen, lehet nem.

Vagy másik

20 évesen külföldön szitterként kezdtem érettségi után. A család ertelmiségi volt. Betartották a törvényt is amiben benne is van hogy a szitter főleg nyelvtanulás miatt van, zsebpénzt kap, stb.

Ők is felkaroltak. A havi fix fizum nem adták ide hanem megtakarítási számlán gyűjtötték nekem, ez mellett ugye ingyen szállás, kaja, és betettek takarítani is ide oda hogy legyen pénzem amit tudok forgatni használni, adtak kocsit is, és beírattak nyelviskolába is. Kb úgy kezeltek engem, mint egy plusz gyereküket.

Évek alatt rengeteg összegyűlt volna a megtakarítási számlámon, a külföldi suli profi megalapozta volna a nyelvet is az idegennyelvi környezetben, aztán tanulhattam volna mást is külföldi sulikban, lehettek volna értelmiségi kapcsolatrendszereim is. Na ezt az egészet is elrontottam.

Mert hát én szerelmes vagyok, összeköltözöm a barátommal, bulizás, lógásra volt szükségem, a suliba se jutottam el, és egy autóbaleset haza is vágott bordatöréssel.(ami nem történt volna meg sem ha normális körökben forgok nem a kinti lúzer barátommal és a bandájával) Elbúcsúztunk egymástól. Hazajöttem. Külföldi "karriernek" is lőttek.

Megint kihagytam egy sanszot. Azóta se tudom a nyelvet csak gyenge középfokon, nem tudnék levizsgázni még egyszer középfokon, meghúznának mint a huzat.

Vagy

Volt egy aranyos srác. Aki azt mondta velem akar járni ha igent mondok nem megy ki külföldre. Nemet mondtam. Kiment Amerikába. Letelepedett sikeres ennyi.

Azota nem tudom hány srác szívatott meg. Inkább becsültem volna meg őt. De ez is olyan hogy többverziós a mi lett volna ha.

Gimisként: nekem is barátokkal közös programok, utazások, párkapcsolat. Sajnos eléggé visszahúzódó, halkszavú, befelé forduló voltam akkor, önértékelésem, önbizalmam, magabiztosságom sem volt rendben (finoman szólva), szociális készségeim sem voltak túl erősek. Illetve.. akkoriban teljesen jól elvoltam a szobámban a könyveimmel, sorozataimmal, netezéssel, hasonlókkal. Az volt a szerencsém, hogy ezeket mind angolul tettem, és 17 évesen sikerült is a C1. De ennyi.

Nem sikerült sok mély barátságot kialakítani, azok is elhaltak hamar. Viszont gimi végére változtak az igényeim, és én magam is (nyitottabb lettem, elkezdtem magam rendbe rakni, komfortzónát feszegetni), de addigra már nem voltak olyan barátok az életemben, akikkel spontán programot lehetett volna összehozni, vagy rendszeresen találkozni, meg ilyenek. Ez bánt a mai napig.

Valamint, nekem is van egy "mi lett volna, ha..?" kezdetű esetem, ami nagyon megmaradt. Élőben sosem nyitottak felém a fiúk (mármint párkapcsolati szándékkal), tőle eltekintve.. nyári diákmunka volt a Balatonon, ő ott lakott a haverjaival, én pedig szövetkezettel mentem oda, bejárósként. Egyszer ugyanoda osztottak be minket a konyhán, remekül elbeszélgettünk, annyira természetes is volt, ő maga is végtelenül szimpatikus volt kívül-belül, szóval minden klappolt.

Buszok miatt rendszeresen ottmaradtam, és segítettem tovább, de úgy elrepült az idő, hogy majdnem lekéstem az utolsó közvetlen járatot és kapkodtam, az elköszönés is pongyolább lett emiatt. Úgy bánom, hogy nem cseréltünk elérhetőséget! Volt pár elejtett utalgatása, hogy ebből lehetne valami köztünk, de olyan kis tapasztalatlan voltam, meg nem is tudom milyen még, hogy csak később vettem a lapot.. Mondta, hogy melyik lesz az utolsó napja, én meg teljesen megörültem, hogy aznap én is megyek, és úgy is köszöntünk el, hogy majd aznap látjuk egymást, hát.. reggel fél 8 körül ott is voltam, ő pedig már nem :c