Önző, énközpontú emberből lehet jó szülő vagy aki ilyen inkább ne vállaljon?

Bevallom, hogy én elég önző vagyok.

Ezt viszont kiterjesztem a családomra, a gyerekeimre és a férjemre. Nem érdekel, hogy kinek nem tetszik, csak az, hogy nekik jó legyen. Pont, ahogy írták: ha családi hétvége van, akkor biztosan nem fogok túlórázni, nem érdekel, hogy lesz megoldva a műszak. Ez nem az én gondom, hanem a jólfizetett főnökömé. Ez csak egy példa. Amúgy elég törtető vagyok a munkahelyen is, szépen haladok is előre, pont azért, mert nem érdekel, hogy kinek lépek a tyúkszemére, egyszerűen jobban akarok keresni, és kész.

Amúgy az az igazi anyatigris vagyok. Hozzám egyszer jött fel az alsószomszéd, hogy sír a gyerek és hangos. Azóta se mert, pedig már a legkisebb is iskolás. 😜 (Ami nem azt jelenti, hogy állat módon ordítoznak a panelban, nincsenek nevelve, és hajnali ötkor megy a mosógép meg a porszívó.) Tudom, hogy egy igazi, akaratos hisztis picha vagyok, de eddig még soha, semmi se lett jobb attól, ha ezt teljesen elnyomtam, előzékeny és önfeláldozó voltam. Cserébe szépen átgyalogoltak rajtam, és megpróbáltak átverni meg kihasználni.

Ez utóbbi kettő nem fér bele az én erkölcsi normáimba se. De egy egészséges önzést kimondottan pozitív dolognak tartok. A gyerekeim is a legnagyobb lelki nyugalommal bíztatom, hogy ha akar valamit, akkor szerezze meg. Tehát ha a lányom meg egy osztálytársa haverok, és a másik is szeretné a főszerepet a karácsonyi darabban, akkor arra fogom bíztatni, hogy győzzön a jobbik. Ne engedje át jófejségből. Egészséges versenyszellem és önbizalom szerintem nem igazán életszerű egy egészséges önzés nélkül.

(És igen, simán megeszem az utolsó szem bonbont, ahelyett, hogy a kölykök közt elfelezném. 😉)