Túlreagálok már megint mindent, vagy van igazságalapja?

Sziasztok.

Pár hónap beszélgetés után egy lánnyal arra a döntésre jutottunk, hogy megpróbáljuk a kapcsolatot. (2 hete tart körülbelül)

Sajnos a távolság miatt nem tudunk sokszor találkozni.

Több problémám is van egyébként.

1. Az egyik az, hogy még nem beszélt rólam senkinek. Mármint, oké, hogy nem akar senkinek sem beszélni rólam (egyáltalán nem oké egy kapcsolatban ez szerintem), de ez nagyon rosszul esik, hogy kb azt érzem, hogy nem vállal fel, amíg én már beszéltem róla barátoknak stb. az elején erről..

2. Azt látom rajta, hogy tök jól megvan így nélkülem és neki elég ez az online beszélgetősdi, legalábbis a legutóbbi találkozást is én erőltettem, ő sosem hozza fel, hogy esetleg szeretne már látni.

3. A hetekben lesz egy buli, ahová véletlenül megtudtam, hogy elmegy, viszont Ő nem szólt nekem erről. Más haverom barátnője azonnal hívja a barátját, ha valami buli van, hogy együtt menjenek el, erre Ő semmi. Nem, nem azt kérem, hogy minden percben tudjam, hogy hová megy és vele legyek, mert van magánélete, de szerintem, ha keveset találkozunk és van egy ilyen lehetőség, akkor egyértelmű, hogy szólok a barátnőmnek fordított helyzetben, hogy "Végre tudnánk találkozni, nem jönnél el velem egy házibuliba?" (meghívtak engem is, de az a társaság pont nem tud róla, hogy együtt vagyunk, tehát nem azért hívtak meg, mert tudnak a dolgokról, itt a baj az, hogy van egy lehetőség, elméletileg együtt vagyunk, gyakorlatilag meg mégsem mert megvan nélkülem)

Kezdem inkább tényleg azt érezni, hogy együtt vagyunk, de csak elméletben. Gyakorlatban Ő semmit sem szeretne tenni. Nem szeretne találkozni, nem hozza fel a találkozás lehetőségét (az, hogy nincs valakinek ideje, az rossz érv, főleg egy kapcsolatban). Pedig egy kapcsolat elején pont ez lenne a lényeg, megvan a lelkesedés, és mindig együtt szeretnének lenni, nem? Ha már az elején nem akar semmit sem, akkor mi lesz később?

Mi erről a véleményetek? Túlreagálom a dolgokat?