Ha így maradok, akkor örökre egyedül leszek? Hol lettem elrontva? 22/F

Úgy érzem, hogy kilógok a sorból, elütök az átlag embertől. Ez főleg a megnyilvánulásomban, társasági morálomban tükröződik vissza.

Például már egy éve Pesten dolgozok. Minden hétvégén hazautazom vidékre.

Egyik kollégám felvetette, hogy ennyi idő alatt biztos bejártam már egész Pestet. Az igazság az, hogy 2 helyen töltöttem minden időmet. A munkahelyen és a szállón, ahol elszállásolva vagyok. Ennyi. Na meg ha járok a boltba.

Erre Ő, a kollégám elképedve mondja, hogy hogyan lehet valaki ennyire zárkózott, mint én. Holott nekem ez a normális. Mondjuk rá, hogy annyira nem érdekel a város. Most megkövezhettek, hogy sok látnivaló van vagy sz*rok az egész városra, pedig nem. Itt is olyan emberek élnek, mint vidéken, mondjuk más-más a habitusuk, de csak szimplán nem érdekel.

Aztán össz-vissz csak 2 barátom van ég egy adta világon. Velük is már-már ritkán beszélek.

Aztán ott vannak a lányok. 15-16 évesen kezdtek érdekesek lenni számomra a lányok és habár sok lány tetszett, mindegyik hiánytalanul lekoppintott vagy barátja volt. Már bizonytalanul állok azon tény előtt, hogy sose lesz senkim. Vagy a megjelenésemmel lehet a baj vagy pedig a megnyílvánulásommal van valami.

Elkezdtem keresni magamban a hibát, de mindent természetesnek találtam.

Aztán valahol olvastam, hogy a szülői nevelés is befolyásol sok mindent. Utólag visszagondolva a szüleim nagyon védtek úgy mindentől ami rossz. A dohányzásról, az alkoholról, a rossz emberektől és egy ilyen elzárt buborékban nőhettem fel. Sajnos ezt nem tudom megmondani pontosan, hogy ez jelenthette a problémát. Szüleim sokat is veszekedtek, nem egyszer elfajult közöttük a dolog, mind a mai napig is akár.

Talán emiatt vagyok túlzottan érzékeny lelkű ember.

Mint gyerek, emiatt példát vettem tőlük, aztán tojáshéjjal a fenekemen, most kikerültem a nagy városba, itt meg mintha enyhe szorongással küzdenék.

Azt vettem észre, hogy egy szép, hosszú összetett mondatoz nem tudok anélkül elmondani bármelyik kollégámnak, hogy bele ne botlana a nyelvem valamelyik szóba, vagy dadognék, vagy akármi. Ilyenkor meg sül a pofámról a bőr, ha ilyen röhejesen sikerült mondatot hozok össze.

Lehetnek-e a felsorolt tüneteknek, problémáknak a szülői neveléshez?

Nem szeretném bántani a szüleimet, szeretem őket minden hibájuk ellenére, de az utóbbi napokban ezen gondolkodtam, hogy mivan ha nem velem van a baj.

Esetleg pszichológussal se ártana beszélnem?